Nemrég megjelent az USA-ban az új Védelmi Stratégiai Iránymutatás, mely a friss elképzeléseket tartalmazza az amerikai fegyveres erők jövőjéről. Nem konkrétumokat fogalmaz ugyan meg, de kijelöli az  Egyesült Államok hadserege számára a főbb irányvonalakat. (Persze joggal merülhet fel a kérdés, mi lesz egy esetleges demokrata választási kudarc esetén? Vajon akkor is életben marad az iránymutatás?)  

Az új Védelmi Stratégiai Iránymutatás fő apropója, hogy az USA jelenlegi gazdasági helyzetében már nem tartható a "mindenhol mindenféle konfliktusra készülünk" koncepció, megszorításokra van szükség, emiatt bizonyos területek/fegyvernemek/doktrínák a háttérbe kell hogy szoruljanak.

Földrajzilag elég egyértelműen fogalmaz a dokumentum: a fókusz a Csendes-óceán térségére/Dél-Ázsiára helyeződik át, ez lesz az amerikai fegyveres erők első számú célpontja. A Kína-központú szemléletmód végig érződik, hiába vannak olyan mondatok, hogy "bátorítani kell az új hatalmak békés felemelkedését", ha később Kínát Iránnal emlegetik egy lapon.  Az USA együttműködik Dél-Koreával és Japánnal, de külön hangsúlyt helyez az Indiával kiépítendő, hosszútávú stratégiai partnerségre is.

A Közel-Kelet megtartja a kiemelt státuszát, hiszen az USA továbbra is "kutyakötelessége" garantálnia Izrael biztonságát. Viszont megemlítendő, hogy Irán ellen az Öböl Menti Együttműködési Tanács  országait  említi partnerként.

Az új elképzelésekben nem kap hangsúlyos szerepet  Európa, ugyan fontos marad a NATO, fontosak maradnak az európai szövetségesek, de már "nincs szükségük" a jelenlegi mértékű USA jelenlétre, nem csak az öreg kontinens védelmében, hanem egyéb beavatkozásaik során sem.

Ezt a döntést motiválhatta azaz elmúlt években állandóan előkerülő amerikai panasz, hogy az európai NATO-tagok messze erejükön alul költenek a védelemre, mert az amerikai védőernyőben bíznak.

Afrika és Latin-Amerika a futottak még kategóriába kerül, gyakorlatilag tanácsadók küldésében, hadihajók demonstratív felvonulásában kimerülne a "jenki" beavatkozás. Talán túl nagy falatnak bizonyulna a feltörekvő Latin-Amerikai térség?

Tehát a terv szerint  Irakhoz és Afganisztánhoz hasonló műveletek ki lennének zárva, nagy számú gyalogos katonát nem akarnak többé a világ túlsó felére telepíteni, sem évekig megszállni nem túl barátságos népeket. (Gyakorlatilag a tervezet beismeri a fenti országok elleni amerikai beavatkozások csődjét.)

Az  Al-Kaida és más " terrorszervezetek" elleni harc természetesen továbbra is fontos feladat marad, Afganisztánban még szeretnék befejezni az AQ elleni háborút, de a jövőben a "terrorizmus elleni harc", kifinomultabb, szélesebb körű lesz.

A nagy újdonság azonban - ki nem mondva, csak körülírva - az AirSea Battle tavaly feltűnt koncepciója, mely most először kerül bele a hivatalos doktrínába. Mi az az AirSea Battle? Az amerikai globális cselekvési szabadság tengeren és levegőben egy egyesített csapásmérő erő által, mely képes leküzdeni/annulálni a potenciális ellenfeleket.  

Az új koncepcióban a  költségcsökkentés elsősorban humán területen fog megvalósulni, vagyis komoly létszámcsökkentésre számíthatnak a szárazföldi erők, de a katonáknak járó juttatásokat is megnyirbálják. Ezzel együtt a fejlesztési programokon nem kívánnak  spórolni, vagyis a koncepció  minőség a mennyiség ellen elvre épít. Ezt a minőségi élcsapatot a haditengerészet-légierő párosa fogja adni, az abszolút csúcstechnikát képviselő eszközökkel.

Ez a fajta ütőerő igen hatékony lehet tengerparttal rendelkező államok ellen egy konvencionális háborúban. Ha a fő fenyegetésként tényleg Iránra, Észak-Koreára és Kínára tekint, a cselekvési szabadságukat jelentősen korlátozni tudja az Egyesült Államok. A problémák ott kezdődnek, hogy ezzel annyit ér el az USA, hogy a potenciális agresszort megfosztja ugyan katonai képességei javától, de ha az ellenfél  nem hagyományos katonai eszközökkel akar visszavágni, vagy a katonai vereség nem kényszeríti kompromisszumokra (esetleg "okoz" rezsimváltást) akkor az AirSea Battle már kevésbé lesz hatékony. Ha meg nem is konvencionális fenyegetésről, hanem nem állami szereplőkről (bukott államokban elburjánzó különféle mozgalmak, gerillák... stb.) beszélünk, akkor még több lesz a kérdőjel.

Elképzelhető tehát, hogy egy hadsereg, ha nem is tudja nyílt ütközetben legyőzni az USA fegyveres erőit, de képes olyan érzékeny veszteségeket okozni és/vagy olyan mértékben, tartósan korlátozni a műveleti szabadságát, ami végül meghátrálásra késztetné az amerikaiakat. Pl. hordozók ellen kifejlesztett ballisztikus rakétákkal, felszínkövető hajóelhárító rakétákkal, lopakodó tengeralattjárókkal, fejlett légvédelmi rendszerrel, műholdak elleni fegyverekkel  és cybertámadással. 

Három dolgot érdemes még kiemelni az Iránymutatásból:

• Benne maradt az a hidegháborúból eredő koncepció, hogy az Egyesült Államoknak képesnek kell lenni elrettenteni vagy legyőzni egy potenciális agresszort az egyik régióban, még úgy is, ha eközben egy másik régióban nagyszabású műveletek köik le az erőit. A háborúk számának emlegetése viszont értelmetlen dolog, egyszerre több konfliktus megnyerésénél  nem mindegy, milyen konfliktusról beszélünk.
• Ugyan háttérbe szorulnak egyes feladatok, kihívások, de még így is túl sok mindent hangsúlyoz, hogy eredményesen jusson mindegyikre forrás."Pontosan hogyan hozunk létre egy kisebb és olcsóbb erőt, ami annyira rugalmas, felkészült és bevethető, hogy egyszerre legyőz bármilyen agresszort bármilyen harcban bármilyen típusú háborúban?"
• A civil-katonai műveletek témája hiányzik, az átmenet a háborúból a békébe hiányzik, a regionális partnerség-építés hiányzik, miközben a rezsimváltás benne van a koncepcióban, és hangsúlyozottan a helyiekre/szövetségesekre épít.

Összegzésképp megállapíthatjuk, az új stratégiai koncepció két nevesített kihívási szélsőségre ad választ, az Al-Kaida féle nemzetközi terrorizmusra és a hagyományos fegyveres erőt felvonultató államokra, mint Kína vagy Irán. Ezek mellett nincs vagy csak igen elnagyolt a felkészülés az egyéb  konfliktusokra (pl. felkelések, gerillamozgalmak), pedig ezek a tipikus háborúk manapság. Ha ezekben az USA csak visszafogottan, vagy egyáltalán nem kívánna részt venni, ehelyett egy sokkal drámaibb, de ezzel együtt esélytelenebb háborúra fókuszál Kína ellen  USA stratégialiag, az tulajdonképpen egyfajta izolacionista politikának is felfogható az elmúlt évtizedekhez képest.

Persze, semmi sincs kőbe vésve...

(katpol.blog.hu nyomán - Kiss Gyula - Kitartás.hu)