A magyar emberek számára, még ha nem is gyakorló keresztények, egyértelmű, hogy november elején meglátogatják a temetőket, virágot visznek szeretteik sírjára és mécsest gyújtanak az emlékükre. Általában ilyenkor olyan szentimentális gondolatok szoktak elhangzani - melyek sajnos sírfeliratokon is megjelennek -, melyek szerint "Emléked örökké él!" vagy "Akire emlékeznek, az sosem hal meg!". Ekkor  a rokonok talán ejtenek egy-két könnycseppet, vagy mesélnek az elhunytról pár kedves történetet, de aztán az élet megy tovább.

Vajon helyes-e ez?

Nekünk, hungaristáknak a válaszunk egyértelműen: nem. Számunkra ezek a romantikus, látszólag nagyon is helyénvaló és mélyen szántó gondolatok csupán materialista, érzelgős lózungok. Hiszen tudjuk, hogy elhunytjaink nem csupán szívünkben vagy emlékezetünkben élnek. Tisztában vagyunk azzal, hogy az ember örök életre teremtetett, amely élet a halál után teljesedik be igazán. Épp ezért holmi őgyelgéssel nem érjük és nem érhetjük be.

A november eleji katolikus ünnepkör két napra tagolódik: az egyik november elseje, mindenszentek, a másik pedig november másodika, halottak napja. Sokak számára érthetetlen, miért van külön mindenszentek és halottak napja, ugyanis nem értik a külömbséget. Pedig az Egyház tanítása szerint egy két külön "világról" van szó: a dicsőséges és a szenvedő Egyháztól. A dicsőséges Egyházba tartoznak az üdvözültek, a szenvedő Egyház tagjai pedig a tisztítótűzben vezeklő lelkek. Ehhez kapcsolódik a mi "világunk", amely a kűzdő vagy zarándok Egyház tagjaiból áll; azokból, akiket még nem szólított el az Úr, hanem küzdenek, zarándokolnak, és mint minden küzdőnek és zarándoknak, számunkra is az a kérdés, hogy mire eljutunk a győzelemhez illetve zarándoklatunk céljához (hasonlatunkban a Mennyei Atya ítélőszéke elé és az örök életbe), milyen emberekké formálódunk.

Ekként kapcsol minket egybe az Anyaszentegyház megholtjainkkal, jelezve, hogy ugyanannak az Egyháznak a tagjai vagyunk, ugyanabba a közösségbe tartozunk, hogy a halál teljes mértékben nem választott el minket; és így figyelmeztet minket arra, hogy zarándokok vagyunk csupán, akiknek végcélja nem itt a Földön van.

November elsején, mindenszentekkor azokat ünnepeljük és azoknak kérjük a közbenjárását, akik már az örök boldogságra jutottak. Ez azért lehet, mert katolikus értelmezésben a szent jelző nem csupán azokat illet, akiket külön, név szerint ismerünk, és akikről az Egyház tévedhetetlenül kimondta, hogy a mennybe jutottak, hanem mindazok a szentek sorába tartoznak, akik a mennyország örökösei lettek. Ilyenek lehetnek akár szeretteink között is, sőt, a mi célunk is az, hogy ebben az értelemben szentekké váljunk!

November másodikán, halottak napján azokról emlékezünk meg és azokért imádkozunk, akik a tisztítótűzben szenvednek. Ez egy olyan állapot, amely a halál után következik, de se nem a menny, se nem a pokol. Úgy is nevezhetnénk, hogy a mennyország előszobája: még nem jutottam be a mennybe, de már biztos, hogy oda jutok - csak még törlesztenem kell bűneimért. Ugyanis - egy hasonlattal élve - ha betöröm az ablakát valakinek (bűn) és elmegyek bocsánatot kérni érte (gyónás), és még ha meg is kapom a bocsánatát a károsultnak (feloldozás), attól még a kár ott marad, amit meg kell fizetnem. Ezt nevezzük vezeklésnek, amit ha a földi életünkben elmulasztottunk megtenni, a halálunk után, a tisztítótűzben kerül rá sor. Halottak napja arra hívja fel a figyelmünket, hogy tisztítótűzben szenvedő testvéreink helyzetét könnyítsük meg és ajánljunk fel értük búcsúkat, de hogy a saját bűneinkért se felejtsünk el vezekelni! Ez teszi ugyanis igazán átélhetővé bűneink súlyát és Isten kegyelmét.

Azonban minden vezeklésen és emlékezésen túl felragyogtat ez az ünnepkör valamit; valami hatalmasat és nagyszerűt, amely nélkül élni nem is érdemes. Ez pedig az örök élet tudata és az a bizonyosság, hogy minden tettünk, gondolatunk és szándékunk az öröklétben fut össze. Ez az a meggyőződés, amely a mások számára érthetetlen és hagymázas küldetéstudatunkat és igazsághoz ragaszkodásunkat érthetővé teszi. Nevetnek rajtunk, mint egykor Noén kacagtak, hogy ugyan miért hallgatunk mi Istenre, minek építünk bárkát, miért vívjuk - szerintük - értelmetlen harcunkat. Mi fantaszta fanatikusok vagyunk, mert hiszünk az igazság diadalában, ők pedig felnőtt, felvilágosult, önálló és szabad lények, holott kitalált problémák, mesterségesen gerjesztett szükségletek és csillogó bábok bűvkörében élnek.

Ismerjük ezeket az embereket. Azokat, akiket gúzsba köt az a gondolkodás, mely szerint csak ez az élet létezik, és a fő, hogy szépen, magukat meghúzva minél kevesebb jót kelljen elveszíteniük, mely jókat persze az amúgy agyonszidott hatalom biztosít nekik. Nem merik megtenni azt a forradalmi lépést, amelyet Krisztus vár el tőlük, hogy beléphessenek az igazság adta szabadságba. Olyanok, mint a gazdag ifjú, aki szép, példás életet él, betartja a parancsokat, ám a nagy lépést nem meri megtenni.

Ne ringassuk magunkat kellemes képzelgésekbe; mindannyiunk életében egyszer eljön az a pont, amikor Krisztus a döntő lépésre hív. Ez nem feltétlen a vagyon eldobását vagy a mindenről való lemondást jelenti. Igenis lehetünk boldogok, igenis teljesedhetnek a mi vágyaink is, hisz azok nem feltétlen ellentétesek Istenével! De az biztos, hogy nem élhetjük a világ által elfogadott, sőt, elvárt életünket, mint egy "szolid polgár". Nem, ma nem ezeket az időket éljük. Ma olyan időket élünk, amikor Jézus szava talán a legérthetőbb, mely szerint: "Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból." (Jel 3,15-16)

Itt az idő, hogy döntsünk.

B. Bernadett - Kitartás.hu