(Az első rész itt olvasható!)

3. Kard és kereszt

„Igaz istenhit és igaz Krisztus szeretet kizárólag csak igaz nemzetszeretethez és hazaszeretetthez vezethet és fordítva: igaz nemzetszeretet és hazaszeretet vezessen el bennünket az igaz Isten és Krisztus megértéséhez.

Ezek jelentik a mi mozgalmunk érvényes állásfoglalását és alapját a vallással kapcsolatban. Más alapot visszautasítunk. Ezekből folyik aztán minden cselekedetünk is. Nem tűrhető, hogy az egyén belső élete kettészakadjon, hogy vallási meggyőződése nemzeti meggyőződésével összeütközésbe kerüljön. Az egyén csak akkor egész ember és csak akkor számíthat népi közösségünk kiegyensúlyozott, igazi hasznos tagjának, ha vallási meggyőződése és nemzeti meggyőződése erős kapcsolatban és forró összhangban él lelkében és biztos egyensúlyban vetítődik ki tudatában is. Mi megadjuk Istennek, ami Istené és megadjuk nemzetünknek, ami a nemzeté. (...)

Nem ismerünk felekezetnélküliséget. Az istentelenség minden formáját elvetjük, a vallástalanságot megszüntetjük.

Nemzetünk minden tagjának valamely bevett vagy elismert törvényes vallás keretébe kell tartoznia."

(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

Nemrég egy kereskedelmi rádió reggeli híreiben elhangzott, hogy a kopt pápa elrendelte, minden kopt templomban mondjanak misét egy hurghadai buszbalesetben elhunyt tizenegy magyar turistáért. A kezdeményezéshez más egyiptomi keresztény felekezetek is csatlakoztak. A rádió szerény képességű műsorvezetője a hír hallatán a következő mélyen szántó körkérdést intézte a nagyérdeműhöz: „Vajon jó ötlet imádkozni?" A hallgatók kapva kaptak az alkalmon, hogy jól „elmondhassák" a magukét. Elhangzottak vélemények pro és kontra, de még a magukat vallásosnak mondók is siettek - mintegy mentegetőzésképpen - kihangsúlyozni, hogy templomba természetesen nem járnak és a „maguk módján" hisznek. Ugyanis templomba járni nem „politikailag korrekt", hiszen az egyház nem „demokratikus" közösség, hinni ugyan még szabad -, de módjával... A rádió azonban - eleget téve a tartalmas, minőségi műsorkészítés követelményeinek - megfelelő szellemi tekintélyeket is felvonultatott a kérdés szakszerű megválaszolására. A nemleges álláspontot (miszerint nem jó ötlet) Benkő Dániel néhai lantművész képviselte, aki kifejtette, hogy helyette inkább gitározni kell. Az igen képviseletére Delhusa Gjon énekest kérték fel, ő pedig Shai Baba - ld. a képen - indiai gurut (aki szerényen a mindenség urának nevezte magát, csak aztán meghalt) idézte és kifejtette, hogy jó ötlet imádkozni, de az teljesen mindegy, hogy kihez. Nehéz bármit is mondani, amikor ennyi intelligencia és bölcsesség sugárzik szét a magyar éterben, de ez utóbbi megnyilatkozás azért felvet egy kérdést. Tényleg mindegy, hogy kihez? Tényleg mindegy, hogy miben hisz az ember, milyen törvényekhez igazítja az életét? Tényleg - ahogy a New Age tanítja - minden vallás egyenlő?

Egy 1989-ben készült játékfilm („Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag") főhőse a Szent Grált keresi, amelyet sok más kehellyel egyetemben meg is lel egy barlangban. De senki sem tudja, melyik az igazi, és aki rosszul választ, az nem az élet, hanem a halál vizét ihatja belőle. Az egyik kalandor így is tett: kiválasztotta a legtetszetősebb, legdíszesebb serleget, ivott belőle, majd kimúlt. Dr. Jones ellenben a legegyszerűbb ivóalkalmatosságot választotta („egy ács serlege"), merített a vízből és életben maradt. Valahogy így vagyunk mi is a vallások, hitek és hiedelmek, életfilozófiák modern zsibvásárával, mint a film hősei a több tucat csillogó serleggel. „Mi az igazság?" - kérdezhetnénk Pilátussal (Jn 18,38), melyik az igaz vallás a sok közül? „A vallás nem csupán és nem elsődlegesen érzelmi, hanem szellemi (értelmi és akarati) kérdés az ember oldaláról nézve. Így a vallásnak van objektíválható, megismerhető oldala, a vallásnak igaznak kell lennie. Ezért nem lehet »egyenlőnek«, »egyenjogúnak« tekinteni minden vallást a vallásszabadság liberális értelmében." (Szász Péter: Hungarista álláspont az új egyháztörvény kapcsán, kitartas.hu) Nehéz kiválasztani, hogy melyik lehet az igazi, melyik rejti az „örök életre szökellő vízforrást" (Jn 4,14). Az ember hajlamos a legtetszetősebbet, a legkönnyebben elérhetőt választani, az igazság mellett pedig elmenni. Hiszen az nem olyan egzotikus, nem trendi, nem hízeleg az egónknak, nem csiklandozza a fülünket (2Tim 4,3), az „igen igen, a nem nem" (Mt 5,37) dísztelen őszintesége pedig kevés teret ad a szellemi önkielégítésnek és tulajdon bölcsességünkben való jóleső tetszelgésnek. Az igazság mindezek mellett kizárólagos volta miatt (nem lehet igaz egyszerre egy állítás és annak ellentéte) a szép új világban nem tekinthető politikailag korrektnek, ezért néha kellemetlen, áldozatot, lemondást kíván. Rázós dolog ez - ahogy már az első században is az volt: „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége." (1Kor 1,22).

A kereszténység nem pusztán kultúránk (és az európai kultúra) része, nem puszta szokás vagy egy kultusz a sok közül, nem az ember istenkeresésének terméke és eredménye, hanem kinyilatkoztatott örök igazságok foglalata, de egyben egy adott nemzet és civilizáció fennmaradásának biztosítéka is. „Valahogyan kikopott belőlünk az a tudomás - írja dr. Padányi Viktor -, hogy nem vonása Európának a kereszténység, hanem fogalomalkotó lényege, s általában hajlamosak vagyunk arra, hogy a kereszténységet szemléljük európai tényként, nem pedig megfordítva." Mindezt a kereszténységnek a bolsevizmussal, majd a liberalizmussal illetve az új kor babonáival szemben való defenzívába szorulásával Európa-szerte katasztrofálissá váló demográfiai mutatók, a hazánkban hatvan év alatt elkövetett közel 6 millió abortusz és az individualizmus nyomán elharapózó erkölcsi züllés kellőképpen szemlélteti. „Az emberek önzők, kapzsik, elbizakodottak, kevélyek, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, istentelenek, szeretetlenek, összeférhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, lelketlenek, árulók, vakmerők és felfuvalkodottak lesznek. Inkább az élvezetet keresik, mint az Istent." (2Tim 3,2). De ahol a hit lehanyatlik, ott a társadalom - tobzódva, harácsolva, ki-ki csak magával törődve - elindul a lassú öngyilkosság, a dicstelen elmúlás felé. Tehát amikor Szálasi Ferenc a Krisztusi tan örök és változtathatatlan sziklájára (Mt 7,24) alapozta eszmerendszerét, akkor - előbbi példánknál maradva - az „ács serlegét" választotta, és benne az élet vizét nyújtja át a nemzetnek.

3.1. Hitünk alapjai

„Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megtartjuk parancsait. Parancsai nem nehezek. Mert mindenki, aki az Istentől született, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött! - a mi hitünk."

(1Jn 5,3)

A szépről és hasznosról (anyagi dolgok) lehet vitát nyitni, hiszen ez minden egyes embernek mást jelent, viszont a jó (erkölcs) és az igaz (szellem) nem közmegegyezés kérdése, attól hogy valamit a többség elfogad (megszavaz), az még nem válik jóvá és igazzá. Gyakran halljuk: „na jó, de ki mondja meg, ki dönti el, hogy mi a jó és az igaz?!" Meggyőződésünk, hogy vannak tértől és időtől független igazságok, erkölcsi törvények, amelyek nem „évülnek el", nem képezik közmegegyezés tárgyát. Szálasival mi is hisszük és valljuk, hogy az igazság akkor is igazság marad, ha csupán egyetlen emberi szem látja, de még akkor is, ha egy sem, csak az Istené. A krisztusi erkölcsi rend tökéletes összhangban van az emberi ésszel is - bármilyen vallási tekintély elfogadása nélkül - belátható természetjoggal, amely - mint minden létező végső okától - szintén Istentől ered, Ő oltotta bele minden jóakaratú ember lelkébe. „Az ember részesedik a Teremtő bölcsességében és jóságában, aki átadta neki a cselekedetei fölötti uralmat és az igazság és a jó szerinti önrendelkezés képességét. A természetes törvény azt az eredeti erkölcsi érzéket fejezi ki, amely lehetővé teszi, hogy az ember értelemmel különbséget tudjon tenni a jó és a rossz, az igazság és a hazugság között." (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1954. pont) Ez az örök és változtathatatlan normarendszer felette áll a mindenkori - emberek alkotta, a közösség által elfogadott és ezért változékony - tételes jognak és erkölcsnek, sőt a tételes jog is erre kell, hogy épüljön, ezzel kell összhangba lennie. A jog illetve az uralkodó korszellem azonban gyakran ellentétbe kerül az örök isteni törvényekkel. Ezt a konfliktust jeleníti meg - elsők közt - Szophoklész (Kr. e 496-405) görög drámaíró Antigoné című tragédiája is (Antigoné a királyi tiltás ellenére is megadja a végtisztességet testvérének, ezért életével fizet). Szálasi ezt az ellentétet több helyen is az élet és törvény, igazság és jog szembeállításával érzékeltette, nem hagyva kétséget a felől, hogy mindig az igazságot és az életet kell választani, ahogy például azon orvosok teszik, akik szembeszállva az állam liberális törvényeivel, megtagadják, hogy abortuszt vagy - ott ahol ez is engedélyezett - aktív eutanáziát végezzenek, s így az életet választják az örök értékektől elrugaszkodott törvény helyett.

A kinyilatkoztatás ezt a természetjogot öntötte formába és szentesítette az isteni tekintéllyel, mert „a természetes törvény parancsait nem mindenki érzékeli világosan és közvetlenül. A jelen állapotban a bűnös embernek isteni kegyelemre és kinyilatkoztatásra van szüksége ahhoz, hogy a vallási és erkölcsi igazságokat mindenki nehézség nélkül, bizonyossággal és tévedések nélkül fölismerhesse." (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1960. pont) Erre utal a Második Törvénykönyv is, amikor a kinyilatkoztatott törvényt az ember természetes erkölcsi érzékével összhangban lévőnek jelenti ki:

„Ezek a törvények, amelyeket ma szabok neked, nem túlságosan nehezek és nem elérhetetlenek számodra. Nem az égben vannak, hogy azt kellene mondanod: Ki hatol fel értük az égbe, ki hozza le és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket. De a tengeren túl sincs, hogy azt kellene mondanod: Ki kel át értük a tengeren, ki hozza és hirdeti őket, hogy hozzájuk szabhassuk tetteinket? Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet." (Mtörv 30,11).

Hogyan és mihez szabjuk hát a tetteinket, életünket, mi a mérce? A természettudományok által használt definíció szerint, „a mérés a mérendő mennyiség összehasonlítása az alapegységgel". Ma világszerte egységes mértékegységrendszert használnak (SI), így ha Pesten valamire azt mondjuk, hogy „egy méter hosszú", akkor azt Izlandon is - vagy bárhol a világon - tudni fogják, hogy mekkora és holnap vagy 10 év múlva is akkora lesz. Ez viszont nem mindig volt így, ahány ország, annyi mérték létezett, amelyek nem voltak csereszabatosak egymással, ez pedig óhatatlanul is káoszt eredményezett. Ez vezetett el az SI megalkotásához. Nincs ez másként morális területen sem: manapság mindenki abban és úgy hisz, amiben és ahogy akar, ami az egyiknek bűn, az a másiknak legfeljebb egy jópofa tréfa, vagy az „önmegvalósítás" egy formája. A „szép új világból" hiányzik az erkölcsi „etalon", amelyhez az emberek tetteiket mérhetnék. Isten nélkül ugyanis az erkölcs valóban nem más, mint kegyes illemszabályok gyűjteménye, amely még annyit sem ér, mint az Európa Parlament egy-egy „ajánlása", és gyakrabban változik, mint a magyar adótörvények. Tegnap még a lopás volt bűn, ma az, ha a tolvajt tolvajnak nevezzük; egykor az abortusz az egyik legsúlyosabb bűn volt Isten és ember ellen, napjainkban - mivel megszavazták - a „családtervezés" eszköze. A liberalizmusban a többségi elv, illetve a pillanatnyi önérdek dönti el, hogy mi a helyes és mi nem az. Ha két egymással ellentétes, esetleg egymást kölcsönösen kizáró „társadalmi norma" szembe kerül egymással, akkor - abszolút viszonyítási alap hiányában - az „erősebb kutya gyakorolja a szerelmet" elve érvényesül. Nekünk, keresztényeknek ellenben van egy tértől és időtöl független, örök „etalonunk": Jézus Krisztus. Ő a mérték, hozzá és tanításához kell igazítani életünket, hozzá viszonyítva mérhetjük le cselekedeteinket.

„Az Isten szeretet" (1Jn 4,16)

Mi, keresztények a Szentháromság egy Istenben hiszünk, aki nem része a világnak, illetőleg a világ nem része Istennek (szemben a panteizmus, monizmus, szolipszizmus ma - jobboldali körökben is - divatos elképzeléseivel), hanem Isten mérhetetlenül meghaladja a világot (transzcendens), minden tulajdonsága önmagával egyenlő (Ő a Jó, az Igazság, az Élet), Ő minden létező végső oka és célja. Azt már az ókori görög filozófusok is megsejtették, hogy istenből csupán egyetlen lehetséges, a politeizmus mégis évezredeken keresztül virágzott és ma ismét híveket toboroz (újpogányság, indiai [gyökerű] vallások). Pedig mivel Isten mindenható, ha még egy volna belőle, az már nem volna mindenható, tehát Isten sem lehetne.

Isten személy. Megszólítható és megtapasztalható. Nem valami megfoghatatlan, személytelen energia vagy erő, amelyet az okkultisták különféle praktikákkal mindenféle mutatványra vehetnek rá. Isten önként, szuverén elhatározásából, szeretetből teremtette a világegyetemet („minden láthatót és láthatatlant"), erre semmilyen külső körülmény nem kényszerítette. Ő ugyanis önmagában tökéletes, semmilyen hiányt vagy fogyatkozást nem szenved, így teljesen jól érezte volna magát enélkül is, nem „unatkozott", nem hiányzott neki a teremtmények szolgálata és hódolata. A világegyetem létezése így nem szükségszerű, egyetlen oka van: Isten szeretete, amely a létet ajándékozta neki és így benne nekünk, embereknek is. Hisszük, hogy Isten eljött közénk („az Ige testté lett és köztünk lakozott" - a második isteni személy, Jézus személyében), hogy az áteredő bűn (Isten elleni lázadás, melynek következménye az elhomályosult értelem, rosszra hajló akarat) következményeit eltörölve, lehetőséget adjon nekünk, hogy személyes döntésünkkel részesei lehessünk Isten ígéreteinek (örök élet, Isten személyes megismerése). A kereszténység tehát személyes döntés, egyéni állásfoglalás - igent mondunk Istenre, de ezt nem elég egyszer, ünnepélyesen kimondani, hanem életünk minden napján meg kell tennünk.

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták." (Mt 22,37). Jézus tanításának foglalata tehát az Isten és ember iránti szeretet - Isten iránti szeretetünket törvényei megtartásával mutathatjuk ki, illetve mindattól való tartózkodással, ami Őt megbánthatja (bűn). Krisztus urunk szavaiból világos, hogy az Isten és emberszeretet gyakorlatilag elválaszthatatlan egymástól, az istenszeretet az embertárs szeretetében nyilvánul meg, ahogy Szent János apostol is tanítja: „Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is." (1Jn 4,20).

De mi is tulajdonképpen a szeretet? Vonzalom, egy jóleső érzelem, vagy puszta jóindulat mások iránt? Mindez együtt, esetleg több ennél?

A szociálpszichológia a szeretetet a másik személy iránti pozitív beállítódásként értelmezi és három egymással összefüggő összetevőből vezeti le, melyek a következők: a másik személyre vonatkozó ismeretek, hiedelmek (tudati összetevő), az iránta érzett érzelmek (érzelmi összetevő) és a vele szemben - az első két komponens nyomán - tanúsított viselkedés (akarati összetevő). Vagyis, ha valakiről úgy tudjuk, hogy jó (nekünk szimpatikus tulajdonságai vannak), ösztönösen vonzódunk hozzá, szimpatikusnak fogjuk találni és ebből kifolyólag jót akarunk neki, arra törekszünk, hogy a kedvére tegyünk. A szeretet ezen fajtáját hívjuk erósznak, amely „azért irányul a szeretett lény felé, hogy a vele való kapcsolat révén gazdagítsa és teljes kibontakozásra segítse önmagát vagy mindkettőjüket." (dr. Előd István: Katolikus dogmatika).

A szeretet másik, tökéletesebb fajtája „a Bibliában gyakran agapénak nevezett ajándékozó, másokat boldogító szeretet, az önmegsokszorozás egyik formája", amely bizonyos fokban független a másik személyről rendelkezésre álló ismereteinktől és érzéseinktől, sőt gyakran ezek ellenére igyekszik a másik javát keresni. Ez más néven a krisztusi szeretet, egy tudatos, objektív (ismeretek) és szubjektív (érzelmek) körülményektől nem befolyásolt akaratmegnyilvánulás, amikor az ember a jót a jóért önmagáért cselekszi, nem azért, mert az esetleg jólesik. Az emberszeretet lényegét Jézus így foglalta össze („aranyszabály"): „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak. Mert ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhattok érte? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Mert ha azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen hálára számíthattok?" (Lk 6,31) - meghaladva az Ószövetség hasonló tartalmú tanítását (az ún. „ezüstszabályt"), ami csak a rosszat tilalmazza: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd." (Tób 4,16) - kiegészítve az ellenséggel szemben tanúsított méltányosság és emberség követelményével. Ez az egyik olyan gondolat, amely a krisztusi tant a talmudi judaizmus és általában a sémi vallások (zsidó, mohamedán) fölé emeli.

Nyilvánvaló, hogy a szeretet rendjében hozzánk közelebb állókat - hozzátartozóinkat, tágabb családunkat, nemzetünket - jobban kell szeretni, mint akik távolabb állnak tőlünk, esetleg ellenségesek velünk szemben. Azonban Szent Pál intését szem előtt tartva „rosszért rosszat senkinek ne fizessetek. Törekedjetek arra, ami jó minden ember szemében. Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben. Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, szeretteim, hanem hagyjatok teret az Isten haragjának, hiszen írva van: »Enyém a bosszú, én majd megfizetek« - mondja az Úr. - Sőt, ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval." (Róm 12,17).

Homo christianus - a valódi „übermensch"

A rosszat jóval legyőző homo christianus nem valamiféle superman, különleges, emberfeletti pszichés és fizikai tulajdonságokkal rendelkező lény, akit az egész világ csodál és tisztel - és aki ezt a csodálatot el is várja. A krisztusi ember, a valódi „übermensch" nem rendelkezik ámulatba ejtő képességekkel, nem kápráztatja el a világot öncélú mutatványokkal, különlegessége, „emberfelettisége" éppen tökéletes emberségében rejlik. Nem tolja magát mások fölé, nem azt nézi, mások mit tehetnének érte, hanem azt, hogy ő mit tudna tenni másokért, mindezt nem azért, hogy másokból csodálatot vagy hálát váltson ki, hanem önmagáért a jóért, Istenért. Jézus így intette a versengő tanítványokat, amikor azon vitatkoztak, ki is a nagyobb: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." (Mk 10,42) Ezt Ő (Krisztus) valósította meg a legtökéletesebben, Isten választottai, a szentek pedig annyira, amennyire emberileg lehetséges, de minden keresztény előtt nyitva az út, hogy mindenkinek mindenévé váljon (1Kor 9,22), hogy mindenkit megnyerhessen Neki. Ezt a magasabb rendű embereszményt természetesen az ember önmagától nem tudja megvalósítani, csak Isten kegyelmével együttműködve, ahogy Mária is így válhatott alkalmassá arra, hogy magába fogadja Isten fiát, nem hiába köszöntötte az angyal is így: „üdvözlégy, kegyelemmel teljes" (Lk 1,28). Isten szabad akaratából és irántunk való szeretetéből ad egyes embereknek vagy csoportoknak kegyelmeket (lelki ajándékokat, képességeket, erőt, de kegyelem maga az élet is), de ezeket az adományokat sem kiérdemelni, sem bármilyen praktikával kikényszeríteni nem lehet. Legfeljebb alázatosan kérni. A költő, Reményik Sándor így vall erről:

„S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem."

Csak és kizárólag rajtunk áll, hogy élünk-e a felajánlott lehetőséggel, együttműködünk-e Isten kegyelmével és hajlandóak vagyunk-e magunkat és ezen keresztül a minket körülvevő világot jobbá tenni. Isten nem erőszakolja rá senkire a jót, kegyelmével nem tolakodik akaratunk fölé és nem nyomja el azt. Megmutatta nekünk a helyes utat (kinyilatkoztatás), de az úton nekünk kell végigmenni - Ő azonban mindig kész fogni a kezünket és kegyelmével pótolni mindazt, ami belőlünk esetleg hiányzik. De akarnunk nekünk kell, nekünk kell mellette dönteni, igent mondani Istenre, úgy, ahogy a Szűzanya tette: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint." (Lk 1,38).

Meg kell változnunk, új emberré kell válnunk: „Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény." (Ef. 4,22). Az új embernek, hogy egy jobb, emberibb világ építője és majdan részese lehessen, a Krisztushoz való minél tökéletesebb hasonlóságra kell törekednie, aki hozzánk vált hasonlóvá azért, hogy - az Ő segítségével - egykor mi is hasonlóvá válhassunk hozzá, ahogy a Filippiekhez írt levélben olvashatjuk: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez." (Fil 2,3). De a „Vízöntő korának" emberétől mi sem áll távolabb, mint ez a krisztusi lelkület. Míg az Örökkévaló Krisztusban magára vette emberségünket, addig az új kor embere különböző mágikus cselekmények és lelki technikák segítségével akar istenné válni, hogy a tudatipar által belenevelt már-már isteni öntudathoz isteni mindenhatóságot követeljen magának - „mert megérdemli...". A néhai Simon mágus módjára (ApCsel 8,18) úgy gondolja, hogy a Szentlélek ajándékai (amelyeket ő „különleges képességeknek" gondol, mivel a személyes Istenben nem hisz, legfeljebb valamiféle „erőben") pénzért megvásárolhatók, ilyen-olyan tanfolyamokon elsajátíthatók. Krisztus csodáit szívesen megismételné, viszont a kereszttől igencsak viszolyog - pedig a lényeg abban van.

A hungarizmus a nemzet minden egyes tagjától ezt az átalakulást, új emberré válást kívánja, elsősorban természetesen saját híveitől, mert valljuk, hogy a világ jobbá tételét önmagunkon kell elkezdeni, s amíg mi nem változunk, a világ sem fog. Eszmerendszerünk valóságában ez jelenti a valódi, helyesen értelmezett eugenika (fajnemesítés) elsődleges célját és értelmét, mert hiába tenyészt ki a modern tudomány - Istent játszva - genetikailag módosított, erősebb, szebb, okosabb szuperembereket, ha ezek lélekben hitványak maradnak. A változás nem a szavazófülkékben, nem is kémcsövekben és laboratóriumokban fog kezdődni, hanem a lelkekben, hogy a „homo democraticust" a mérhetetlen öntudattal és csekély értelmemmel megáldott, csak önmagáért élő tömegembert levetkőzhessük és Isten segítségével mind magunkra ölthessük az új, Krisztusibb embert, aki „testben, lélekben erős - írja Szálasi Ferenc -, szép, nemes lelkű, becsületes, önzetlen, önfeláldozó, vallásos, maga erejében bízó, fegyelmezett, engedelmeskedni, tűrni, szenvedni, dolgozni, tanulni, hinni, önállóan kezdeményezni tud, előretörő, önérzetes, bátor, kitartó, eszményekért lelkesül, a Hazáért, a nemzetért élni s ha kell, halni is kész."

3.2 A hungarizmus viszonya az „ősvalláshoz"

„A »turáni egyistenhittel« kapcsolatos állásfoglalásunk elutasító. Meg vagyunk győződve arról, hogy a turáni egyistenhit valamikor megtette kötelességét, mikor őseink erkölcsi életének gyönyörű törvényeit megadta. Kötelességét teljesítette, az új korszakban új hivatása már nincs. Meg vagyunk győződve, hogy

Krisztus Urunk azért jutott el közénk olyan könnyen, mert éppen a Fehér Ló taposta előtte a magyarság erkölcsi életében az utat. Mi nem voltunk pogányok őseink erkölcseiben, nem leszünk pogányok ivadékaikban még akkor sem, ha olyan nagyon szeretnék ezt a tényleg pogány túloldalon."

(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

„Néhány évvel ezelőtt még az elvilágiasodást tartottuk szinte az egyetlen veszélynek. Bár továbbra is jelen van népünk körében ez a fogyasztói szemlélet, az élvhajhászás és a hedonizmus bálványa, ma az újpogányság szelleme is erősödik. [...] A kommunista évtizedek alatt próbáltak mindent elfelejtetni, ami magyar és keresztény azonosságunkat erősítette. Kisebbrendűségi érzést tápláltak belénk, azt sulykolták, hogy utolsó csatlósok vagyunk, nacionalisták és soviniszták. Ehhez újabban a kirekesztő és a rasszista jelzőt is hozzáteszik. [...] A krisztusi kinyilatkoztatás magyar kultúránkban is megtestesült, azt megnemesítette és megszentelte. Ezeréves magyar kultúránk a keresztény hit nélkül nem érthető. Ezt az öntudatra ébredést mi is nagyon fontos keresztény és magyar feladatnak tekintjük.

Sajnos azonban ennek az öntudatra ébredésnek vannak vadhajtásai is. Ezek egyike a különböző vallási elemeket keverő ún. »ősmagyar szinkretizmus«. Ez a jelenség azért is nagyon veszélyes, mert kereszténynek tűnő vallási nyelvezetet használ és könnyen megtévesztheti még a vallásukat gyakorló hívőket is. Ezek közé tartoznak a Jézusról és Szűz Máriáról szóló tudománytalan állítások. Ilyenek pl. a »Jézus, pártus herceg«-elmélet, vagy a táltosok, a sámánok és a pogány ősmagyar vallás egyéb valós vagy vélt elemeinek újraélesztése. Olykor még a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználják arra, hogy a pogányságot népszerűsítsék. Keresztény hitünk nem pusztán az ember istenkeresésének az eredménye, hanem Isten kinyilatkoztatásán alapul, amely Krisztusban teljesedett be." (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele, 2009. szeptember 10.)

Az „ősvallást" - noha zömében magukat jobboldalinak valló emberek művelik - kénytelenek vagyunk a kulturális forradalom egyik vadhajtásának tekinteni. De mi közük a hangosan zsidózó, a kereszténységet is fröcsögve judeokereszténységnek becsmérlő, a Pilisben „szívcsakra" után kutakodó, mai „ősmagyaroknak" és „06-90-es" tv-mágusoknak a vitán felül zsidógyökerű kulturális forradalomhoz? Bár ők ennek nincsenek tudatában - ha ráébrednének, valószínűleg sokuk igen elszégyellné magát -, de nagyon is sok. Csak néhány jellegzetesség, amely a ma forgalomban lévő „ősvallást" a New Age-szellemiség fő sodrának „jobbszélén" helyezi el:

* A kulturális forradalom nyelvezetét, gondolkodásmódját és történelemszemléletét vették át és alkalmazzák (pl. Szent István „népirtást" követett el a pogányok kárára, törvényben tiltotta be a rovásírást - noha a Corpus Iurisban ilyen tárgyú törvényt nem találunk - nem volt elég „pluralista", rákényszerítette a kereszténységet a nemzetre, diktátor volt és egyéb marhaságok) - csoda, hogy még kárpótlási igényt nem nyújtottak be az állítólagos „pogány Holokauszt^TM"-ért...

* A New Age vallási szinkretizmusát követik, amikor az általuk elképzelt „magyar ősvallást" gnosztikus, okkult, a ma divatos keleti vallásokra jellemző elemekkel, asztrológiával és egyebekkel próbálják teletömni.

* És végül, de nem utolsó sorban, mindezek eredőjeként (ha eddig nem lett volna világos, hogy kiknek az érdekét szolgálja mindez): harcos és engesztelhetetlen keresztényellenesség.

Őseink valódi hitvilágára csupán következtetni tudunk a kortársak feljegyzéseiből, utalásaiból, más írásos nyom, például „ősmagyar katekizmus" nem maradt ránk. Más népek talán szerencsésebb helyzetben vannak e téren: tőlünk nyugatra egészen természetes, hogy a tudomány a maga eszközeivel kutatja, rendszerezi az ősi mitológiát, mondavilágot, így az a mai napig része az adott nép kollektív örökségének, kultúrkincsének. Az örökség ápolása és továbbadása még senkit sem tett „pogánnyá". Kevés olasznak jutna eszébe mondjuk Jupiternek áldozatot bemutatni, ugyanakkor kedvtelve olvassák őseik mondáit és büszkén adják tovább utódaiknak. Mert ez egy kultúrnépnél így természetes. Ahhoz, hogy tudjuk, hová megyünk, nem szabad elfelejtenünk azt, honnan jöttünk.

Nálunk természetesen ez is politika, mint minden. Az ősi hagyományok, hitvilág, mondák kutatása perifériára szorult, s ahová nem hatol be az akadémikus tudomány, azt a vákuumot sarlatánok, önjelölt próféták, avagy pénzéhes szélhámosok igyekeznek kitölteni. Kevés olyan valódi tudós van, aki ehhez a témához őszintén és az igazság kiderítésének igényével merne nyúlni, hisz aki jobban beleássa magát, könnyen eljuthat a finnugrista dogma kétségbe vonásához (amelyet noha többszörösen - nyelvészetileg és genetikailag egyaránt - megcáfolták már, még mindig hivatalos és egyedül üdvözítő tan) így jó esetben csupán „tudománytalannak", kevésbé jó esetben viszont egyenesen „fasisztának" kiálthatja ki a tudóstársadalom, mielőtt kiveti magából.

A magyar vallásról rendelkezésre álló ismeretek tömör összefoglalását dr. Kiszely István: A magyar nép őstörténete című munkájában találhatjuk (amelynek megjelentetését a millennium évében az állam „meglepő módon" nem tartotta támogatásra méltónak), álljon itt néhány gondolat a műből:

„Felvetődik a kérdés, hogy miért nem maradtak fenn ősi magyar istennevek? Azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarok ősei egyistenhívők voltak, egy Istent imádtak, a világegyetem teremtőjét, vagy ahogyan azt Anonymus nevezi: »a mindenek Urát«. Egyedül hozzá fohászkodtak és csak neki mutattak be áldozatokat. Theophylaktosznál ezt olvassuk: »A turkok (magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette«. Ibn Fadlan pedig azt írja, hogy »a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják«. Ugyancsak Anonymusnál olvassuk, hogy »Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a vezetője... Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik... az isteni kegyelem volt velük«. Kézai Simonnál írta le, hogy hadba híváskor »Isten és a magyar nép szava« szólt a kikiáltók hangján. A Lehel-mondában pedig azt találjuk, hogy »Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk«. A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János krónikája a magyar honfoglalást így kezdi: »Árpád a mindenható Isten kegyelmét kérte...« A kereszt jelét ott találjuk a honfoglaláskori bezdédi tarsolylemezen, a honfoglaláskori nők nyakában bizánci kereszt formájában és a szabadkai magyar temetőből származó öv csatján áldást osztó aggastyán alakjában. Őseink akár közép-ázsiai, akár későbbi, főleg kaukázusi tartózkodási helyén megismerkedtek a kereszténységgel, hiszen kaukázusi szomszédjuk, az örmények 285-ben vették fel a kereszténységet; püspökeik az onogurok között is térítettek. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, Szent Wikbert pedig 954-ben a kalandozó magyarok között térített. A Cyrill és Metód-legendákban 860-ban a magyarok a keresztény vallás ismeretéről tettek tanúságot. A történeti források feljegyezték, hogy 945-948 táján Bulcsú és Tormás (Termacsu), majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett, Ajtony, Géza és István pedig Vidinben vették fel a keresztséget.

A pusztában élő népek egyistenhívők, de az Istennel a szellemi világ lényeinek személyén vagy a táltosokon keresztül tartják a kapcsolatot. Tudják, hogy a Teremtő »ott van« közöttük, szertartásaik egy része mégis a szellemi világ lényeihez kötődnek. Ott élnek szoros kapcsolatban a természettel és tisztelettel adóznak a természet elemeinek anélkül, hogy azokat bármilyen módon imádnák. A menny, az égitestek és a természeti erőket megszemélyesítő világkép ott él hitvilágukban, de az Isten messze kimagaslik közülük. Isten hírnökei a vadászmadarak. Vallásuk fontos szerepet töltött be a társadalom felépítésében és a hadviselésben. A honfoglaló magyarok vallásában a teremtő Isten az egek ura volt és az ő akaratából uralkodott népén a főfejedelem. Ősi egyistenhitünk bizonyítéka, hogy összes hittel kapcsolatos szavunk török, belső-ázsiai eredetű (Isten, lélek, imád, menny, is [szent], ül, megszentel, boldog, böjt, vétek, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök stb.). Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarságunk nyelvével. »Pogány kori« szókincsünkből jóformán csak a »Fiúistenre« vonatkozó hit emlékei hiányoznak."

Őseink a fellelhető adatok szerint nem voltak a szó klasszikus értelmében pogányok (többistenhívők, bálvány-imádók, stb.), vallásuk monoteista (egyistenhívő) volt, amely útjuk során több-kevesebb keresztény elemmel gazdagodhatott. Tehát jó okunk van feltételezni, hogy a magyarság az első ezredfordulón nem vallást, csupán rítust (szertartást) váltott, hogy a korabeli Európa keresztény népeinek közösségébe beilleszkedjen, s nem utolsó sorban azért, hogy a Magyar Királyság Szentszék általi elismertetésével (a Szentkorona visszaküldése Istvánnak) mind a német, mind a bizánci hódító törekvéseknek elejét vegye. A Szentszék általi koronaküldés az adott korban nagyjából olyasmi súlyú diplomáciai aktus volt, mint amikor manapság egy országot felvesznek az ENSZ tagjai közé. Itt kell megjegyeznünk azt a meglehetősen ritkán hangoztatott tényt, hogy az első ezredfordulón nem „kereszténység" és „pogányság" vívott élethalálharcot a Kárpát-medencében, hiszen nem csak István, de Koppány horka is keresztény volt (utóbbi valószínűleg bizánci rítus szerint), hanem az Árpád-házban az elkövetkező évszázadokban is gyakori trónviszályról volt szó (kié legyen a hatalom), tehát a szembenállás politikai eredetű volt. A „keresztény - pogány" szembenállásra tehát nincs számottevő bizonyíték, hacsak a Szörényi - Bródy páros „István a király" című rockoperáját nem tekintjük „történelmi forrásnak"...

Az ősi hit elemei mind a mai napig tovább élnek, mivel a kereszténység a tanításával nem ellenkező elemeket, szokásokat „megkeresztelte" (inkulturáció), ahogy más világrészeken is van rá példa, hogy a helyi szokások, hiedelmek egy része a kereszténységben, keresztény tartalommal él tovább (ettől egyetemes az Egyház, többek közt). Elég itt a magyarok Mária(Boldogasszony)-tiszteletére utalni, amely a római rítus felvétele előtt is létezett (erről számol be Szent Gellért püspök is), s a rítus felvétele után teljesedett ki, úgy, hogy még a reformáció sem tudta kiirtani a nép lelkéből (ősi himnuszunk, a „Boldogasszony anyánk..." kezdetű fohász is erre utal). De a népi vallásosság számos eleme (ünnepekhez kötődő népszokások, fogalmak, ünnepek nevei, a népművészetben alkalmazott sajátságos motívumok, stb.) is őseink hitvilágában gyökerezik.

A kereszténység tehát a hungarizmus felfogásában nem „elpusztítója", hanem kiteljesítője az ősi magyar vallásnak, így vele szembeállítani teljesen értelmetlen. A magyarság évezredes istenkeresése, igazság utáni olthatatlan vágya nyert kiteljesedést azáltal, hogy amit őseink lelkiismeretük szavára és a Szentlélek sugallatára már megsejtettek („a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják" - Ibn Fadlan), azt a kinyilatkoztatott vallás és a hozzá tartozó rítus felvételével immár bizonyosan tudták és hitték. A magyarság erkölcsiségében - kinyilatkoztatás hiányában - a természettörvény józan ésszel belátható parancsainak engedelmeskedve készült fel Krisztus befogadására. „Amikor a pogány törvény híján a természet szavára jár el a törvény szerint, törvény híján saját magának a törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvény szabta cselekedet a szívébe van írva. Erről lelkiismerete tanúskodik és önítélete, amely hol vádolja, hol menti majd azon a napon, amelyen evangéliumom szerint Isten Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött." (Rom 2,14)

A valódi magyar ősvallás történelmünk, múltunk része, de „kötelességét teljesítette, az új korszakban új hivatása már nincs". A majdani hungarista államnak a sarlatánok, igazságkereső embertársaik hiszékenységéből és misztikum utáni vágyából nyerészkedők kiiktatása mellett azonban kötelessége buzdítani és támogatni a magyar nép régmúltját, eredetét kutatókat, a magyar írás, a magyar nyelv, népművészet, szimbolika, mondakincs és hitvilág avatott feltáróit, mert ezek kollektív örökségünk részei, elválaszthatatlanul hozzánk tartoznak, mindezekkel együtt és ezek által vagyunk, akik vagyunk, s a legcsekélyebb okunk sincs arra, hogy szégyenkezzünk miattuk. „Küzdelmes múltunk ismerete nélkül nem lehet becsülni a jelent, lelkesedni a jövőért. Csak a múlt tiszteletén épülhet fel a reményteljes jövő." (gr. Széchenyi István). Ezért kötelességünk felkutatni, megmenteni és megőrizni mindent, amit a magyar lélek az évezredek során alkotott, és ezen kincseket utódainknak továbbadni. De ezen kutatásoknak a tények, bizonyítékok talaján kell állniuk, az álmodozást, eredetmonda-fabrikálást nyugodtan meghagyhatjuk azon népeknek, akik (történelem és valós hagyományok, értékek hiányában) erre valóban rászorulnak. „Mi nem az újpogánysággal fogjuk kiverni a liberális rendszer pogányait - mondja Szálasi - , hanem a mélységes istenhitben gyökerező magyar nemzetiszocializmussal."

3.3 Kereszténység vagy „judeokereszténység"?

„A zsidó vallást minden keresztény, eo ipso hogy keresztény, természetesen tévedésnek tartja: tárgyilag indokolatlan szembehelyezkedésnek Krisztussal s a keresztény kultúrával."

(Bangha Béla SJ: A szeretet vallása és a harcos kereszténység)

„Volt egy komikus jelenete a milleneumi ünnepségeknek. A díszmagyarba öltözött megye és város leiramodott a nagymise után a várhegyről a zsinagógába. Minek? Imádkozni vagy tüntetni? Nem vezet szűkkeblűség, sem előjogokat nem akarok a katolicizmus részére, de nem tudom belátni, hogy katolikus minek megy zsinagógába? A templom nem parádé-piac, a templomjárás sem ceremónia, sem komédia."

(Prohászka Ottokár: Bazilika és zsinagóga, 1896)

Mint láttuk, az újpogányság igen jól illeszkedik a kulturális forradalom profiljába, a New Age számos hiedelmét magáévá téve. Ez azonban még mindig kevés lenne ahhoz, hogy a hitükben ugyan megingott, de népük és hazájuk iránt változatlanul erősen elkötelezett testvéreinket félrevezesse. Attól, hogy valaki Krisztusnak, illetve korábbi egyházának hátat fordított, még nem biztos, hogy okvetlenül a Vízöntő karjaiba veti magát és jógázni kezd, esetleg spiritiszta szeánszokra vagy agykontroll tanfolyamokra fog mászkálni. Ha a teljes behódolást az új kor szellemiségének nem is érhetik el, törekednek legalább a keresztény kultúrával való szembefordulás elmélyítésére, állandósítására, hogy a fő ellenséget - Krisztus egyházát - gyengítsék. Ehhez - zsidó gyökerű világnézetnél igencsak meglepő módon - nem restek az antiszemitizmust is felhasználni. Pogány oldalon gyakran hangoztatott érv ugyanis, hogy azért kell elvetni a kereszténységet, mert az csupán a judaizmus egy reformirányzata, zsidó szekta, és különben is: Jézus zsidó volt, Saul rabbi (Szent Pál apostol) nemcsak zsidó, de farizeus is, aki „jól elzsidósította" a kereszténységet... Ahhoz, hogy ezekre a „komoly és megalapozott" ellenvetésekre érdemben felelni tudjunk, alaposan szemügyre kell vennünk mind a zsidóság, mind a kereszténység istenképét, ünnepeit és legfőképpen a kinyilatkoztatást, vagyis az ó- és újszövetségi Szentírást.

A Biblia könyveinek listája (kánon) már a keresztény ókor hajnalán kialakult, hitünk szerint a Szentlélek sugallatára. E sugalmazásnak kell betudnunk, hogy a kánonba olyan könyvek és iratok is bekerültek, amelyek sugalmazott volta a felületes szemlélő számára legalábbis megkérdőjelezhető (elég itt csak az átokzsoltárokra, illetve a zsidó honfoglalás történetére gondolnunk), míg ezzel szemben a prófétai irodalom sugalmazottságát kevesen vonnák kétségbe. Nehezen megy a fejünkbe, hogyan is tarthatja szentnek az Egyház az Ószövetséget, amikor annyi borzalom, a keresztény ember számára visszataszító és bűnös dolog van benne.

A kritikai szentíráskutatás, illetve a folyamköz (Mezopotámia) területén előkerült feljegyzések (sumér és akkád nyelvű irodalom), valamint az óegyiptomi bölcseleti irodalom mind mélyebb kutatása azonban sok kérdésünkre választ adhat. E kutatásokból kiderül, hogy az Ószövetség nem tisztán zsidó szellemi termék (ismerve a zsidókat, ezen a tényen meg sem lepődünk...), számos történet, elbeszélés, erkölcsi szabály, bölcseleti irat más népek vallásos irodalmából lett átemelve és beillesztve. Ilyen például a Példabeszédek könyve XXII. fejezet 11. verstől kezdődő rész, amely gyakorlatilag egy Amenope nevű egyiptomi bölcs művének szó szerinti fordítása (az eredeti szöveget tartalmazó papiruszt a British Múzeumban őrzik). De említést érdemel a vízözön története is, amely viszont a sumér Gilgames eposzban leírt történet átdolgozása (Noé=Ut-napistim).

Ha elfogadjuk azt az alapelvet, hogy Isten nem csak és kizárólag a zsidóknak nyilatkoztatta ki magát és igazságait (és ugyan miért ne fogadnánk el ezt), akkor az Ószövetséget úgy tekinthetjük, mint mindazon kinyilatkoztatások gyűjteményét, amelyet Isten az ókori kelet emberének átadott (őskinyilatkoztatás, mezopotámiai és egyiptomi bölcseleti irodalom, kiegészülve a profetikus irodalommal), s amelyeket az Ószövetség őrzött meg az évezredek folyamán, míg eredetijük gyakran elveszett, vagy csak töredékesen került elő a történelem viharaiból. Mivel Isten a rosszból is képes jót kihozni, a zsidók plagizálásra és szellemi „kölcsönzésre" való hajlamát arra használta fel, hogy ezeket az örökérvényű igazságokat az egész emberiséggel közölhesse. Tehát a zsidók azzal, hogy „lenyúlták" ezeket a szövegeket, megmentették őket a jelenkor számára. Jusson eszünkbe, hogy az egyiptomi írást csak a XIX. század elején fejtették meg, arról pedig, hogy a sumérok egyáltalán a világon voltak, alig száz-egynéhány éve szereztünk tudomást, így az eredeti iratok (már amelyek túlélték az elmúlt négy-ötezer évet) az emberiség számára egészen korunkig gyakorlatilag hozzáférhetetlenek voltak.

Említettük, hogy az Ószövetség számos része a mai kor emberének teljesen elfogadhatatlan, a keresztény erkölcstan által semmi szín alatt nem igazolható dolgokat tartalmaz (például zsidó honfoglalás, az őslakosság kiirtása, stb.). Ha megmaradunk annál az alapfeltevésnél, hogy ezek is isteni sugalmazásra kerültek bele a Szentírásba, akkor már csak azt kell megvizsgálnunk, vajon Isten mit akart ezekkel a tudomásunkra hozni. A Szentírás ugyanis nem csak egy adott kor emberének fogalmaz meg üzenetet, hanem az egész emberiség számára van mondanivalója, minden térben és időben. Az Ószövetség - és az azt megelőző, nem zsidóknak adott (un. „ős") kinyilatkoztatás, amelyet szintén az Ószövetség őrzött meg - Isten fokozatos pedagógiai tervének része, amely tekintetbe veszi az adott kor emberének kulturális színvonalát (vagy ennek hiányát), felfogó képességét és fokozatosan, ezekhez igazítva adagolja a kinyilatkoztatást, próbálja alakítani az ember erkölcsi életét. Ahogy a hat éves gyermeket sem egyből az egyetemre küldik, hanem az először a korának megfelelő oktatást kap, hogy aztán később, felcseperedve kitárulhasson előtte a világ. Szent Pál szavai erre is érvényesek: „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat." (1Kor 13,11) Ezt a nézetet látszik alátámasztani, hogy maga az Ószövetség is mutat némi erkölcsi fejlődést, tisztulást, időben Krisztus felé haladva (prófétai íratok). Az emberiség Krisztusban jutott el a „felnőttkorba", ezt a „felnőtté válást" volt hivatva előkészíteni, segíteni az Ószövetség, ahogy az emberiség összes istenkeresése, hogy mindez Benne teljesedjék ki. Viszont Benne és Általa „a korábbi törvény megszűnt mint hatástalan és erőtlen, a törvény tudniillik nem vezetett el a tökéletességre, csak előkészítője volt egy jobb reménynek, amely közelebb visz az Istenhez." (Zsid 7,17) Így a szentpáli hasonlatnál maradva, miután Krisztusban az emberiség felnőtté lett, végleg el kell hagynia a „gyermeki dolgokat" (az Ószövetség pl. eltűrte a többnejűséget, a válást, ahogy helyeslően szólt a pogány népek kiirtásáról is, de mindez Krisztus eljövetelével érvényét vesztette). Amit tehát Jézus a Mózesi törvény által lehetővé tett válásról mondott - „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt." (Mt 19,7) - nyugodtan vonatkoztatható az Ószövetség más, keresztény szemmel elfogadhatatlannak tűnő rendelkezéseire, példázataira is és ezek így is kezelendők.

A fentiekből kiindulva annyit nyugodtan kijelenthetünk: nyilvánvaló, hogy Isten nem a leírt példák követésére akart minket buzdítani... Számos negatív példázat is található a Szentírásban, sőt, Jézus is felhozott néha ilyeneket kellően kisarkítva, hogy hallgatói számára egyértelművé tegye ezek helytelen és elvetendő voltát (például Mt 21,33: példabeszéd a gonosz szőlőmunkásokról). Valami ilyesmiről lehet szó a jelen esetben is. Ha párhuzamot vonunk Jerikó városának elfoglalása és a magyarországi zsidó honfoglalás közt talán derengeni kezd valami, hogy Isten mire is akarta felhívni a figyelmünket e történetek közlésével...

Mint azt a „Kulturális forradalom - a nyugati kultúra alkonya" című írásban már bővebben tárgyaltuk, egy kultúrát, egy civilizációt nem csak fegyveres erővel lehet megsemmisíteni, sőt fegyver nélkül lehet csak igazán. Erre kell, hogy figyelmeztessen minket Jerikó története. A zsidók harsonaszóval körüljárták a város falait, a lakosok nem vették komolyan a veszélyt, így a falak leomlása után védtelenné váltak a hódítókkal szemben, azok pedig felkoncolták az egész lakosságot. Ugyanezen zsidók kései leszármazottai a XIX. század második felében egy szál batyuval, nyomorultul szivárogtak át a Kárpátokon, miután Galíciában (ahogy korábban Oroszországban) kitelt a becsületük, és a helyiek tudtukra adták: jól megvannak nélkülük. A liberális magyar politikai elit pedig nem vette komolyan a veszélyt, így a „batyusok" leszármazottai, miután hozzáláttak Magyarország évezredes védőfalainak (kereszténység, nemzeti kultúra, hagyományok) „szétkürtöléséhez", hatalomra kerülve - 1919, majd 1945 - likvidálták a magyar értelmiséget és arisztokráciát, hogy a helyébe lépjenek.

Összefoglalva a fentieket talán nem járunk messze az igazságtól, ha az Ószövetséget mint az egész emberiségnek szóló, az ókori keleten élő népek (egyiptomiak, sumérok, zsidók, stb.) bölcseinek kinyilatkoztatott, s az Ószövetség zsidó szerzői által megörökített és ránk hagyományozott vallási és erkölcsi igazságok gyűjteményének, illetve Isten figyelmeztető üzenetének fogjuk fel, amely az Újszövetségben, Krisztus tanításában nyerte el végső értelmét. Az Ószövetséget (ha nem is azonos formában) mind a judaizmus, mind a kereszténység szent könyvnek tartja, de ebben ki is merült a hasonlóság, hiszen a két vallás a benne foglaltakat homlokegyenest eltérően értelmezi. A tízparancsolat itt is-ott is ugyanaz, de a judaizmus azt a zsidóságon belüli viselkedési normaként fogja fel, tehát szerinte a parancsolatok azt tiltják, amit egyik zsidó nem tehet meg a másikkal, viszont egy kívülállóval (gój) minden lelkifurdalás nélkül. A kereszténységben viszont nincs kettős mérce, ezért megköveteli a Krisztusban hívőktől, hogy a parancsokat mindenkivel szemben (akár keresztény, akár nem; akár barát, akár ellenség) tartsák be, „hiszen a parancs: ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, a másét ne kívánd, s ami egyéb parancs még van, mind ebben az egyben tetőződik: Szeresd embertársadat, mint saját magadat. A szeretet nem tesz rosszat az embertársnak. A törvény tökéletes teljesítése tehát a szeretet." (Róm. 13,9).

A judaizmus is megalkotta a maga „Újszövetségét", a babiloni Talmudot, amely a misnából (tanítás) és gemarából (a rabbik magyarázatai, vitái) áll, és nagyobb tekintélynek örvend, mint maga a Tóra (Ószövetség). Ha a két iratot (Talmud és az Újszövetség) összehasonlítjuk, beláthatjuk, hogy mennyire nincs igazuk sem a judeokeresztényező pogányoknak, sem a zsidókat a mi „idősebb testvéreinknek" becézgető, hozzájuk törleszkedő, „polkorrekt" keresztényeknek. A két istenképet összevetve megállapíthatjuk, hogy a zsidók a Talmudban saját képmásukra és hasonlatosságukra teremtettek maguknak egy istent, aki éppen olyan, mint ők: személyválogató, gyűlölködő, a bűnt még a sokadik unokán is megtorló, aki haragszik, majd meggondolja magát, tehát teljesen emberi. Milyen Istent állít elénk ezzel szemben Jézus? Végtelenül szerető, a megtérő bűnösnek számtalanszor megbocsátó, igazságos és minden emberi képzeletet és fogalmat meghaladó Atyát. Az Ő abszolút igazságossága (a bűnért büntetés jár) és végtelen szeretete (ezt a büntetést magára vállalta helyettünk) egyszerre nyilvánul meg a megváltás művében, „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen" (Jn 3,16).

A kereszténység - szemben a judaizmussal - univerzális (katholikosz = egyetemes), tehát minden embernek szól, az üdvösség elnyerését az ember személyes döntésétől teszi függővé, nem pedig a származásától. Ez az egyetemesség nem mai keletű, egyidős az Egyházzal, és éppen az a Szent Pál apostol volt az egyik legharcosabb szorgalmazója és támogatója, akit a túloldalon ma csak „Saul rabbiként" emlegetnek.

Az említett „Saul rabbi" és a zsidóság viszonyára jellemző a következő eset, amelyet az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk, hogyan végződött Pál látogatása a pizidiai Antiochiában: „A következő szombaton csaknem az egész város összegyűlt, hogy hallja az Isten szavát. Amikor a zsidók meglátták a nagy tömeget, irigység fogta el őket, s rágalmakat szórva próbálták Pál szavait meghazudtolni. De Pál és Barnabás bátran megfeleltek nekik: »Először nektek kellett volna hirdetnünk az Isten szavát. De mert visszautasítottátok és méltatlannak ítéltétek magatokat az örök életre, most a pogányokhoz fordulunk. Ezt a parancsot adta nekünk az Úr: A pogányok világosságává tettelek, hogy üdvösségük légy egészen a föld végső határáig.« Amikor a pogányok ezt meghallották, örültek, és magasztalták az Isten szavát, s hittek is mind, akik az örök életre voltak rendelve. Elterjedt az Úr szava az egész környéken. A zsidók azonban felbujtották az előkelő vallásos asszonyokat meg a város tekintélyesebb férfiait, és üldözést szítva Pál és Barnabás ellen, elűzték őket a vidékről." (ApCsel 13,44). Ez Szent Lukács beszámolója szerint több más városban is megismétlődött, míg Jeruzsálemben „az ázsiai zsidók meglátták (Pált) a templomban, s felizgatták a tömeget. Kezet vetettek rá, és elkezdtek kiabálni: Izraelita férfiak, segítsetek! Ez az ember mindenütt a nép, a törvény és a szent hely ellen tanít. Még pogányokat is hozott a templomba, és megfertőzte ezt a szent helyet." (ApCsel 21,27). De még a jeruzsálemi egyházban is akadtak, akik nehezményezték Pál magatartását, és ugyanazt vetették a szemére, mint a zsidók: „Látod, testvér, hány ezren vannak a zsidók között, akik megtértek, de azért buzgón tartják a törvényt. Felőled viszont azt hallották, hogy arra tanítod a pogányok közt élő zsidókat, pártoljanak el Mózestől, azt mondván nekik, hogy ne metéltessék körül a gyerekeket, s ne éljenek a szokások szerint." (ApCsel 21,20) Végül „a zsidók összeszövetkeztek, s átok terhe alatt megfogadták, hogy sem nem esznek, sem nem isznak, míg meg nem ölik Pált" (ApCsel 23,12), de csak annyit sikerült elérniük, hogy mint római polgár a császárhoz fellebbezett, így Rómába került. A hagyomány szerint több évnyi római működés után (házi őrizetben tartották) itt fejezték le Kr. u. 67-ben.

Ha a Saul rabbit emlegetők vették volna a fáradtságot, és legalább átfutják az Apostolok Cselekedeteit és Pál leveleit, talán egy kicsit elgondolkoztak volna, mielőtt ostobaságokat irkálnak és tanítanak. A levelekben ugyanis semmi nyoma sincs a kereszténység elzsidósításának, sőt: éppen Pál volt az, aki szorgalmazta a nemzsidók térítését, illetve azt, hogy a mózesi törvény előírásait (körülmetélkedés, disznóhús tilalom, és még több száz nyakatekert parancs) semmiképpen sem szabad a „pogányokra" rákényszeríteni, mert az üdvösség Krisztusban van, nem ezekben. „Nincs többé zsidó vagy görög - írja Szent Pál -, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban." (Gal 3,28)

A leglényegesebb kérdés (amiben sohasem lesz egyetértés): a szegletkő és egyben a botránykő egyértelműen Krisztus. A kereszténység szerint az ószövetségi jövendölések beteljesedése Jézus működése, megfeszítése és feltámadása, így ha elfogadná a zsidóság megváltástanát (a Megváltó még nem jött el, de ha eljön, elhozza a világuralmat a zsidóknak), megtagadná Krisztust, és megszűnne kereszténység (christianus - krisztusi, Krisztushoz tartozó) lenni, önként hajtaná fejét az eljövendő antikrisztus - és hívei - igájába. Ha ellenben a zsidóság fogadná el a tényt, hogy a megváltó már eljött, és mindenki számára elhozta a kiengesztelődés ajándékát, akkor a zsidók megszűnnének zsidók lenni (ami - valljuk be - túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen, bár egyszer be kell következnie).

Jézus számunkra szegletkő, második isteni személy, Megváltó, istenember, míg a Talmudista irodalomban a legudvariasabb megfogalmazásban is legfeljebb „fattyú" (a kevésbé „udvarias" titulusokat inkább hagyjuk). „Jézus zsidó volt" - harsogják mindezek ellenére azok, akinek értelmesebb már nem jut eszébe, és a végtelen Istent mindenképpen valami véges emberi kategóriába (faj) akarják belegyömöszölni, süketek lévén mindarra, amit tanított. Mint látjuk (Talmud), a zsidók nem igazán ragaszkodnak ahhoz, hogy Jézus közülük származott volna...

Nézzük tehát, ki is „volt" Jézus (a kiemelés szándékos, a múlt idejű létige használata az örökkévaló jellemzésére már önmagában is jellemző). A Szentírás a Megváltó származásával kapcsolatban József családfáját ismerteti, hogy ezzel is bizonyítsa, hogy az ószövetségi jövendölések (miszerint a Megváltónak Dávid családjából kell származnia) benne teljesedtek be. Viszont a családfa, ahol az ősöket „ez ennek a fia, az annak a fia" szerkezetben sorolják fel egészen Józsefig, Jézusnál hangnemet vált. Máté 1,16 alatt ezt olvassuk: „Jákob fia pedig József, Mária férje. Mária a Krisztusnak nevezett Jézus szülő anyja.", tehát nem nevezi Jézust József fiának, csupán Józsefet Mária férjének. Utalva itt az ugyancsak ószövetségi jövendölésre, miszerint „a szűz fiút szül".

Mária származásáról az evangéliumok elég szűkszavúan nyilatkoznak. Annyit tudunk meg róla, hogy Galilea Názáret nevű városából származott. Galileáról azt érdemes megemlíteni, hogy zsidó lakosságát Kr. e. 720-ban II. Szargon asszír, Kr. e. 588-ban Nabu-kudurri-usszur babiloni király (a Bibliában Nabukodonozor néven szerepel) hurcolta fogságba a folyamközbe („babiloni fogság"), helyükre pedig onnan telepített másokat, így Galilea lakossága Jézus idején feltételezhetően zömében nem zsidókból állt (innen a neve is: Galil hag gojim = pogányok földje), akik a zsidó vallás egyes elemeit átvették, akárcsak a tőlük délebbre lakó, hasonló származású szamaritánusok. Szent Lukács egy helyen Erzsébet, Keresztelő Szent János édesanyja rokonának nevezi Máriát (Lk 1,36), akit viszont „Áron lányai közé tartozónak" mond (Lk 1,5; tehát valószínűleg Lévi törzséből származott). A rokonság fokáról azonban az evangéliumok hallgatnak, magát a rokonság tényét is csak Szent Lukács említi meg. Ezen adatok alapján - némelyek szerint - Jézus zsidó származása vitatható. Akinek tehát éppen nincs jobb dolga, vitassa. Szent Pál szavaival élve „test szerint közülük származik", tehát a törvény előtt zsidónak, Dávid leszármazottjának számított, hogy az írások beteljesedjenek. A származás kérdésének csak ebből a szempontból (próféciák, üdvtörténet) van jelentősége, tanítása, megváltói műve szempontjából teljesen érdektelen. A fentiekből világossá válik, hogy a „kiválasztottság" keresztény értelemben mit is jelent. A zsidóság annyiban tekinthető kiválasztottnak (és semmi másban), hogy a Megváltónak Izrael területén (Betlehem) kellett megszületni, Dávid családjában. Ez a kiválasztottság a Megváltó eljövetelével beteljesedett, attól kezdve a „kiválasztott nép" Krisztus követőinek közössége, az egyház.

Ha szemügyre vesszük a két vallás ünnepeit, az ellentét még inkább szembeszökő. A két nagy keresztény ünnep időben valamely zsidó ünnephez (is) köthető. Karácsonykor (téli napforduló) mi a Megváltó, a fény születését ünnepeljük. Ebben az időben tartja a vallásos zsidóság a hanuka ünnepét, amelyben arról emlékeznek meg, hogy Kr. e. 165-ben a zsidók visszafoglalták Jeruzsálemet IV. Antiochosztól, és újra felszentelték az azelőtt pogány szentéllyé alakított templomot. Húsvétkor mi Krisztus feltámadását ünnepeljük, a zsidók az Egyiptomból való kivonulást, az egyiptomiak kifosztását, elsőszülöttjeik halálát. A purimnak, ennek a jellegzetesen zsidó mentalitású ünnepnek viszont nincs keresztény megfelelője. Ekkor a zsidók azt ünneplik, hogy a Kr. e. V. században I. Xerxész uralkodása alatt nyolcvanezer nemzsidót mészároltak le válogatás nélkül a Perzsa Birodalomban.

A kereszténység legnagyobb ünnepein az Istent ünnepli; a megtestesülést, a megváltást és a feltámadást. A zsidóság pedig valakiknek a kifosztását, meggyilkolását, valakik fölött aratott katonai győzelmet ünnepel vallási ünnep gyanánt. Olyan dolgokat is képes a vallás dicsfényébe állítani (purim), amivel más nép nemhogy dicsekedne, de örök szégyene lenne.

A fentieket alaposan végiggondolva megállapíthatjuk, hogy a kereszténység és a judaizmus kölcsönösen kizárja egymást. Nem is beszélve a két vallás erkölcséről és gyakorlatáról, ünnepeiről. Aki mindezek ellenére még képes a két vallás között párhuzamokat vonni, hasonlóságokat, megfeleléseket keresni, illetve egyenlőség jelet tenni a kettő közé... - az már tényleg menjen orvoshoz.

3.4 A hungarizmus viszonya az egyházakhoz

„Kutatva, hogy miért helyezkedik szembe a vallás a nemzetiszocialista mozgalmakkal, két lényeges okot találunk. Ezeket az okokat mozgalmunkban felvilágosító munkával ki kell küszöbölnünk.

Az egyik okot az Egyháznak a vallási és világi totalitásra való törekvése adja. A vallási totalitásra való törekvés krisztusi parancsra történik, tehát ez tőlünk függetlenül is abszolút helyes. Az Egyháznak világi totalitásra való törekvése azonban csak a krisztusi parancsok gyarló emberi félremagyarázásán és bűnös »mellémagyarázásán« alapszik.

Az Egyház a két törekvésének ellentétes széthúzó ereje miatt határozottan kettéválasztható két külön lényegre bomlott. Az egyik a vallási Egyház, a másik a politizáló Egyház. A mi mozgalmunknak a vallási Egyházzal soha semmi baja nem lesz, sőt bennünk fogja minden körülmények között legigazibb, leghívebb, legerősebb támaszát megtalálni. A politizáló Egyházat azonban mozgalmunk semmilyen formában nem fogja tűrni."

(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

A Hungarizmus - alapítójának nyomdokain járva - élesen szétválasztja a hitvalló és a politizáló Egyházat. „Mi igaz hittel és meggyőződéssel fogjuk vallásunkat vallani - mondja Szálasi -, de nem értünk egyet azzal, hogy a politizáló egyházak szabják meg, milyen egyházpolitikai feltételek teljesítése mellett üdvözülhetünk csak. Ezt az üdvözülést kizárólag csak vallási egyházak biztosíthatják számunkra, ennek feltételei pedig Krisztus Urunk tiszta törvényeitől függnek és nem az egyházak politikai elgondolásaitól."

A hitvalló egyházhoz tartozik az alsó papság illetve a lelkészek jelentős része, akik Isten és embertársaik szolgálatára tették fel az életüket, szerves részei a nemzet közösségének, amelynek egyben élő lelkiismeretét is jelentik. De ide tartozik minden hitét megvalló és azt tevékenyen megélő keresztény is (az Egyház ugyanis nem csak a klérust jelenti). A politizáló egyházhoz azon egyházi vezetők, magukat nagy hangon keresztényként reklámozó politikai törtetők, illetve híveik sorolhatók, akik szerint az elszakított területeken másodosztályú emberként élő magyar testvéreink nem igénylik az anyanyelvi istentiszteletet, akik úgy vélik, hogy csángók nem léteznek, s akik napjában háromszor kérnek bocsánatot a zsidóktól egy mítoszért (6 millió + ÁFA)... Ők gyakran még magától Krisztustól is elhatárolódnának, ha az éppen regnáló hatalom azt várná tőlük (s e nemes gesztusért még esetleg némi állami támogatást is kilátásba helyezne), nem is beszélve a zsidó hatalom előtti csúszás-mászásról, szinte már kötelező jellegű Holodisneyland-járásról. Mindezt azért, mert ezek az emberek megszűntek a szó legszorosabb értelmében vett papok, lelkipásztorok vagy akár csak keresztények lenni; csupán kicsinyes hivatalnokok, sáfárok, akik osztanak, szoroznak; szívük és lelkük e világhoz tapadt; ama hitben élnek, hogy az Egyházat a pénz tartja fent, amelyet csak és kizárólag az aktuális hatalom kegyeitől remélhetnek (legyen az Habsburg, orosz vagy zsidó)... Ha még hinnének egy csöppet is Istenben, ha megvolna bennük a katakombák keresztényeinek elszántsága, az egyházi élet felvirágozna, hitük kisugározna az egész nemzetre és a templomok megtelnének valóban hívő emberekkel.

Jól példázza ezt a lakáj lelkiséget Erdő Péter bíboros viselkedése az óbudai Lajos utcában található ortodox zsinagóga 2010. szeptember 10-én történt avatásán, ahol a szerencsétlen Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest minden pedálozása ellenére egyszerűen levegőnek nézték a zsidók (az árulót ugyanis két helyen vetik meg). „Egy katolikus minek megy zsinagógába?" - vetődik fel bennünk a Prohászka által 1896-ban feltett kérdés. Főpásztorunk (akiben ez a kérdés szemlátomást nem vetődött fel), a honvédő Tomori, a hitvalló Mindszenty és megannyi kiváló magyar főpap utóda a bíborosi pileolus (bíbor színű fejfedő) helyett fekete kipában, a nyakában függő feszületet ingzsebébe rejtve jelent meg a ceremónián, ahol egyébként semmi keresnivalója sem volt. A zsinagógában ezek szerint a magyar katolicizmus legfőbb méltósága már nem Krisztus követe? (2Kor 5,20) Azt ugyan megjövendölte a mi urunk, hogy követőit zsinagógákba fogják hurcolni (Lk 12,11) és ott megostorozzák (Mt 13,9), de azt egy árva szóval sem mondta, hogy mi magunk menjünk oda, ráadásul az imént ismertetett módon...

Jézus talán nem csak saját kora farizeusaira utalt, amikor azt mondta: „Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják." (Mt 23,2). Egy állítás igaz volta ugyan nem függvénye az azt kijelentő erkölcsi állapotának, így kétszer kettő akkor is négy, ha egy gyilkos mondja, viszont a templomok padsoraiban nem filozófusok ülnek, hanem hétköznapi emberek, akik okkal várják el, hogy az igazság hirdetője az igazság szerint is éljen. De ezt várja tanítványaitól maga az Üdvözítő is: „a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!" (Mt 5,16). Krisztus nem véletlenül figyelmezteti követőit: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák." (Mt 5,13). Ahogy nem csak a laodiceai híveket inti és korholja a következő szavakkal, hanem az összes hasonló cipőben járó keresztényt is, minden korban: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból. Azt mondod: Gazdag vagyok, dúsgazdag, nincs szükségem semmire. - Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen? Azt tanácsolom neked: Végy tőlem tűzben kipróbált aranyat, hogy meggazdagodj; fehér ruhát, hogy felöltözz, s ne lássék szégyenletes meztelenséged; kenetet, hogy megkend szemedet és láss." (Jel 3,15).

Mindezekről óhatatlanul Szent Péter tagadása juthat eszünkbe, aki előbb égre-földre esküszik, hogy a halálba is követi mesterét, a főpap udvarán mégis inkább az emberekre van tekintettel és „elhatárolódik". De Péternek legalább nyomban utána „eszébe jutott, mit mondott neki az Úr: »Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.« Kiment és keserves sírásra fakadt." (Lk 22,61). Megtért és megerősítette testvéreit is (Lk 22,32), ahogy az Üdvözítő megjövendölte, majd később tényleg követte Urát a kereszthalálba (fejjel lefelé, mert méltatlannak tartotta, hogy úgy haljon meg, mint a mestere). Főtisztelendő és tiszteletes urak - tisztelet a kivételnek -, mikor veszik észre, hogy az a bizonyos kakas már rekedtre kukorékolta magát?

Az egyes egyházi vezetők politikai csetlés-botlásai, megfelelési kényszertől fűtött közszereplései valamint politikailag korrekt „harminc ezüstös" benyögései még keresztény testvéreink némelyikében is képesek megingatni a hitet. Más kérdés, hogy milyen hit az, amelyet néhány hitvány ember képes megingatni. Aki mások bűneire, hiteltelenségére hivatkozva fordít hátat Istennek és a keresztény közösségnek az valószínűleg maga is rendelkezik jó néhánnyal - de másra haragudni mindig könnyebb, mint magunkba nézni. „Ti is el akartok menni?" - kérdezhetnénk Jézussal a politizáló egyházon megbotránkozó, hitünkben megingó testvéreinktől. De mi hungaristák - ha tényleg azok vagyunk - erre a jézusi kérdésre csak azt válaszolhatjuk jó lelkiismerettel, amit Szent Péter mondott: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás." (Jn 6,68). Számunkra az Egyház isteni eredetét semmi sem bizonyítja ékesebben, mint éppen gyarlósága, hibái, esetleges bűnei. Ha bármely emberi alapítású szervezetnek ennyi rossz, illetve bűnös, alkalmatlan vagy egyenesen áruló vezetője lenne, két hónapig sem tudna fennmaradni, szükségszerűen és menthetetlenül omlana össze. Krisztus egyháza viszont mindezek ellenére fennáll már kétezer éve.

A Hungarizmus nem vár az egyházaktól és azok vezetőitől politikai állásfoglalást, korteskedést. Mint híveik, azt várjuk tőlük, hogy tegyék a dolgukat, hirdessék és képviseljék az örök igazságokat megalkuvás és mindenféle kicsinyes számítás nélkül, csakis Istenre hagyatkozva. Azt várjuk, hogy álljanak ki mindenkor az igazság mellett, ne cseréljék fel a rájuk bízott mérhetetlen örök értékeket evilági, pillanatnyi javakra, a hatalom kegyére. A majdani hungarista állam nem kiváltságokat és zsíros állami stallumokat fog osztogatni az egyházak vezetőinek, papjainak, hanem munkát, minden elképzelhető és elképzelhetetlen mennyiségben. A demokrácia romba döntötte a nemzet erkölcsi alapjait. Szálasi helyesen ismerte fel, hogy a nemzet nem állhat fenn ezen alapok nélkül, mert „hazánk harmonikus egysége az igaz magyar nővel magasztosult család és az igaz magyar pappal magasztosult vallás két hatalmas pillérén nyugszik. Egyik pillér meglazulása megbontja nemzettestünk biztos egyensúlyát is." Ezen alapok újra lerakásában és megszilárdításában, a nemzet életének valláserkölcsi alapokra helyezésében, a nemzet lelki vezetésében kell Isten szolgáinak szorgoskodni: „A magyar pap szeresse Istent; Istenen keresztül pedig Nemzetét, hazáját, fajtáját. Legyen magyar pap. Mint pap túlmehet országunk határain, mint magyarnak itt élnie, halnia kell. Legyen papja és testvére minden magyarnak és hite parancsolatai szerint magyar testvéreit hozza közelebb Istenhez, ne pedig mint katolikust, reformátust, evangélikust, görög katolikust, görögkeletit vagy unitáriust. Magyar nemzetiszocialista rendszerünk keresztény magyarokat teremt, viszonzásul megköveteli, hogy a haza papjai magyar keresztényeket neveljenek nemzetiszocialista erkölcsi életünk biztos megalapozása érdekében."

A hungarizmus mint a Krisztusi erkölcsi világrend gyakorlati megvalósítását célul tűző ideológia - a hitlerizmustól eltérően, amely megelégedett annyival, hogy 25 pontos programjában deklarálta: „a pozitív kereszténység álláspontját képviseli, anélkül, hogy vallásilag valamely felekezethez kötné magát" - katolikus gyökereit (Prohászka, Szálasi), valamint az ezeréves magyar alkotmányosságot figyelembe véve a vallási türelem, és nem a vallásszabadság talaján áll. A személyes hit még talán kezelhető „magánügyként" - tiszteletben tartva az egyén Isten által adományozott jogát a tévedéshez, amely a szabad akaratból vezethető le -, viszont a vallás (a hitből, illetve annak hiányából táplálkozó élet) semmiképpen, mivel az nem csak az egyénre, hanem az egész társadalomra, annak jövőjére és az egyének egymás közti viszonyaira is kihatással van, napjainkban szó szerint élet vagy halál kérdése - kultúránk, nemzetünk fennmaradása függ tőle. Ideológiánk éppen ezért elveti a liberalizmus - a kulturális marxizmus relativizmusából fakadó - tendenciózus „virágozzék minden virág" elvét és igenis különbséget tesz vallás és vallás között. Így megkülönböztetünk bevett és nem bevett vallásokat illetve destruktív kultuszokat, aszerint, hogy az illető vallásfelekezet

* tanítása, illetve gyakorlata nem ellentétes-e a kinyilatkoztatással megerősített, de a természetes ész által is könnyen belátható, minden ember számára kötelező természettörvénnyel, nem veszélyezteti az ebből eredeztethető természetes erkölcsi rendet;

* mióta van jelen Magyarországon, mennyivel járult hozzá kultúránk építéséhez, mennyire gyökeresedett meg a magyar nép erkölcsi életében;

* hogy viszonyul a magyarság évezredes keresztény kultúrájához, hagyományaihoz.

A fenti szempontrendszer alapján a hungarista Magyarországon - történelmi hagyományainkat figyelembe véve - bevett vallás (államvallás) a katolikus, az evangélikus, a református és görög-keleti egyház, és minden olyan keresztény hitfelekezet, amely legalább 300 éve jelen van az országban és az apostoli hitvallást hiszi és vallja. A bevett vallások - mint az újjászülető Magyarország erkölcsi tartópillérei - képviselve lesznek az országgyűlésben; hitéleti, oktatási, nevelési, szociális és karitatív tevékenységükhöz állami támogatásra jogosultak.

Nem bevett (tolerált) vallásnak fog számítani minden olyan közösség, amely kevesebb mint 300 éve van jelen Magyarországon, így nem gyökeresedett meg a magyar kultúrában, de gyakorlása nem ellentétes a természettörvényekkel, nem veszélyezteti a közerkölcsöt, nem ellenséges a magyarság keresztény kultúrájával, tiszteletben tartja történelmi hagyományainkat. A nem bevett közösségek hitüket szabadon vallhatják, az országgyűlésben képviseltetve lesznek, híveik a törvény előtt a bevett vallások híveivel egyenlőek lesznek, azonos jogokkal és kötelezettségekkel, de közösségeiknek önfenntartóknak kell lenniük, állami támogatásra csak esetleges szociális és karitatív tevékenységük után jogosultak.

Mivel egyedül Isten a „szívek és vesék vizsgálója" (Zsolt 7,10), ezért azt, hogy ki miben hisz, az állam nem vizsgálhatja, valamely hit elfogadását illetve megtagadását nem kényszerítheti ki a tételes jog eszközeivel, de a közjó és a közerkölcs védelmében a destruktív kultuszok közösségi működését igenis kötelessége meggátolni. Ezért a természettörvénnyel ellentétes, közerkölcsöket veszélyeztető gyakorlatot követő, a magyarság európai keresztény kultúrájával szemben ellenséges, esetleg veszélyes pszichológiai technikákkal operáló, tér és kultúraidegen vallások (szekták), illetve az üzleti célú, az emberek hiszékenységére, befolyásolhatóságára alapozó, azt anyagilag is kihasználó vallási közösségek (álvallások) semmilyen formában nem működhetnek majd a hungarista Magyarországon.

Az előadottakból következik, hogy az „állam és egyház szétválasztásaként" emlegetett liberális agyrémmel nem tudunk mit kezdeni, ugyanis az állampolgárok az egyházak tagjai, ahogy a hívek egyben az állam polgárai is, tehát két egymást metsző halmazról van szó, rengeteg közös taggal. Ebből adódik, hogy az „állam és egyház szétválasztása" éppúgy fából vaskarika, mint az ebből levezetett „világnézetileg semleges állam" (ugyanis a „semleges világnézet" is világnézet, tehát ha az állam magáévá teszi, máris elkötelezte magát világnézetileg). Magyarország Mária országa, több mint egy évezrede keresztény állam, ezt tükrözi kultúránk, történelmünk, ahogy évezredes alkotmányunk és az erre épülő jogrend is.

A hungarizmus a magyar talajból, a magyarság lelkéből kisarjadt, a teljesség igényével fellépő világnézet, szükséges, hogy szilárd erkölcsi alapokkal rendelkezzen, ezért építette Szálasi Ferenc eszmerendszerét a Krisztusi tanítás romolhatatlan morális fundamentumára. Ezzel nem csak az Örökkévalóhoz kötötte a hungarizmust, de a magyarság történelmébe, lelkiségébe is mélyen és kitéphetetlenül beágyazta azt.

Mozgalmunk szempontjából kereszténynek tekintünk mindenkit, aki az apostoli hitvallást hiszi és vallja, felekezettől függetlenül. A felekezetek közt ugyanis erkölcsi törvények tekintetében nincs jelentős különbség, a parancsolatokat egybehangzóan tanítják (tehát ami a katolikus pap szerint bűn és kerülendő, azt a református vagy evangélikus lelkész is annak fogja tartani), a különbségek egyházfegyelmi és dogmatikai területen állnak fenn, amelyekkel foglalkozni nem a mi dolgunk.

„Nem képezheti a Hungarizmus feladatát, hogy az egyes egyházak dogmáit megvédje. A vallást védjük, védeni is kell és védelme szükséges is, gyakran még a magukról megfeledkezett egyházakkal szemben is. A dogmákhoz nem nyúlunk, de semmi körülmények között sem fogunk beállni dogmaőrnek. Meggyőződésünk ugyanis, hogy az új világnézet az életnek nemcsak szellemi és anyagi oldalát fogja elhatározóan megváltoztatni, hanem befolyásolni fogja az erkölcsi oldalát is. És elő fogja idézni azt, hogy egyrészt az egyes egyházak könnyű szívvel levethessék magukról az anyagelvűséget minden megbotránkoztató sallangjával együtt, másrészt, hogy létrejöhessen a parancsolóan szükséges életösszhang az egyházak és az új világnézet, valamint a kialakuló új világrend között. Mi tehát nem más vallást és más egyházakat akarunk, hanem tiszta egyházakat követelünk." (Szálasi Ferenc: az első országos Értelmiségi Nagytanács előtt elmondott beszéde, 1942 december 27.).

A hungarizmus - Szálasi szavaival - a „rend rendszere", amelyben „mindennek helye van és minden a helyén van". Ez érvényes a vallásra és az egyházakra is, amelyek az elmúlt évezred harcaiban, kultúrateremtő és megőrző küzdelmeivel vívták ki helyüket a nemzet erkölcsi életében. A hungarizmus tehát igyekszik mindent és mindenkit a helyén kezelni, s a fentiek szellemében együttműködésre törekszik minden bevett hitfelekezettel, megteremti a feltételeket, hogy azok hivatásukat maradéktalanul betölthessék a hit terjesztésében és a nemzet erkölcsi nevelésben, lelki vezetésében. Az alkotmányosság helyreállításával, a tételes jog valláserkölcsi alapokra helyezésével a hungarizmus helyre fogja állítani a nemzet erkölcsi egységét, a nemzet erkölcsi, szellemi és anyagi felemelkedéséért való munkában pedig egyesít minden keresztény felekezetet - ahogy ez mozgalmunkban már ma is valóság: katolikus és protestáns testvérként, vállvetve küzd és dolgozik együtt, egymásért, a nemzetért. De a hit és oltár egységét maguknak a felekezeteknek kell megteremteni, ezt karhatalommal vagy bármilyen politikai eszközzel kikényszeríteni nem lehet.

3.5 Hungarizmus - harcos kereszténység

„Aki morzsákkal beérni nem tudja, és egy kardért mindenről lemondani nem tud, annak nincs missziója az igazságnak szolgálatára!"

(Prohászka Ottokár)

„A magyar nemzetiszocializmus gyakorlata szétválaszthatatlan Krisztus tanától. A zsidó erkölcsi világrend gyakorlati átültetésének és megvalósításának harcos eszköze a kommunizmus; a krisztusi erkölcsi világrend gyakorlati megvalósításának harcos eszköze pedig a Hungarizmusban kiteljesedő magyar nemzetiszocializmus."

(Szálasi Ferenc: Út és Cél)

Gyakran kérik számon a keresztényeken a megbocsátást, úgy gondolván, hogy az feltétlen, nem kell érte semmit tenni, mi több, utána nyugodtan lehet folytatni mindazt, amit meg kéne bocsátanunk. Jézus ezzel szemben azt tanítja, hogy „ha vét ellened testvéred, fedd meg. De ha megbánja, bocsáss meg neki." (Lk 17,3) A megbocsátás tehát nem feltétlen, nem jár az elkövetett bűnhöz automatikusan. Feltétele az elkövetett rossz megbánása, megvallása és felhagyás annak gyakorlásával, az okozott kár helyrehozatala, megtérítése. A megbocsátás a kicsinyes bosszún - a szemet szemért, fogat fogért sémi mentalitáson - való felülemelkedés, ezért „a gyengék soha sem bocsájtanak. A megbocsájtás az erősek erénye." (Gandhi) De a megbocsátás nem engedély a bűn folytatására, nem egy biankó csekk, hanem egy lehetőség a megjavulásra az által, hogy a vétkes bűnéért járó büntetés elengedésre kerül. Ez persze a konkurenciának nem igazán tetszik; ők úgy vélik, nekünk szó nélkül „keresztényi alázattal" kellene tűrnünk, hogy azt tegyék velünk, amit akarnak. „Természetes, hogy őszerintük a kereszténység csak akkor lesz igazán a »szeretet vallása« - élcelődik Bangha Béla A szeretet vallása és a harcos kereszténység című művében -, ha hagyja magát szép csendesen és ellentmondás nélkül a falhoz szorítani. (Édes Istenem, micsoda szeretet is az, amikor valaki még azt sem engedi meg, hogy a falhoz szorítsák, a vagyonát elvegyék, a becsületét tönkretegyék, az embereit pellengérre állítsák, az intézményeit megrugdossák és megnyomorítsák!) »Az egyházat tűzzel-vassal kellene kipusztítani a föld színéről« , írják ők; de ez ellen felszólalni, a vágást parírozni, tiltakozni és védelemre szervezkedni: hisz ez gyűlölet és zsidózás!"

Kereszténynek lenni nem annyi, mint maflának, megalkuvónak, rabszolgának lenni és megadni magunkat ama sorsnak, amit az emberi nem ellenségei szándékoznak ránk, nemzetünkre és az egész európai civilizációra mérni. A tolerancia ugyanis a másik emberre - és nem a bűnre - a megbocsátás pedig a megbánt rosszra, és nem minden rosszra vonatkozik. A gonosz és csatlósai ellen igenis védekezni, harcolni kell, ahogy Szent Pál is tanítja: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat." (Ef 6,11). Ezért Bangha Bélával együtt mi is valljuk: „A kereszténység a szeretet vallása, igenis, és ezt az ellentáborból jövő kioktatások előtt is tudtuk mindnyájan; de ez a szeretet nem jelentheti azt, hogy a mi hitvallásunk gyáva nyulak és örökké meghátráló vénasszonyok pipogya világnézete legyen." A szeretet parancsa, az ellenséggel szemben is kötelező emberség és méltányosság nem arra kötelez, hogy a szeretet rendjében hozzánk közelebb állókat, családunkat, nemzetünket hagyjuk elpusztítani, hitünket pedig - a szent tolerancia nevében - kigúnyolni, elnyomni. A hazugságot igazsággal, a gonoszt jóval, a gyűlöletet szeretettel kell legyőznünk, de a kardot csak karddal. Ha valaki kezet emel családunkra, nemzetünkre akkor igenis - Szent István, Szent László, Kapisztrán Szent János és sokak példájára - fegyvert kell ragadnunk, és megvédeni akár életünk árán is, mert „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért." (Jn 15,13).

A Hungarizmus nem pusztán egy politikai program, célja nem kizárólag a politikai intézményrendszer egyfajta „reformja", törvények módosítgatása, vagy újak meghozatala, hanem olyan évezredes keresztény alapokon, nemzeti hagyományokon nyugvó egységes, megbonthatatlan világnézet, amely a nemzet egészét (az intézményrendszertől a nemzet minden egyes tagjáig) akarja átformálni és visszahelyezni a krisztusi alapokra.

A Hungarizmus - Prohászka nyomán - a magyar nemzet önvédelme. Éppen ezért kötelességünk megvédelmezni családunkat, fajtánkat, hitünket a világot mindjobban birtokba vevő antikrisztusi hatalom és annak csatlósai, haszonélvezői ellenében. „Ezzel szemben nem lehet azt hangoztatni, hogy a kereszténység pozitívum, tehát az anti- nem tartozhat programjába. Mert igenis, minden pozitívum egyúttal negatívum is: a negáció negatívuma. Minden kereszténység építés: tehát szükségképp lerombolója a destrukciónak (még ha azt némelyek progressziónak nevezik is). Szeretet; tehát harcüzenet a gyűlölet szellemének. Szelíd erkölcsiség; tehát küzdelem az erkölcstelenség ellen. A tisztaság kultúrája; tehát szervezkedés a piszok leküzdésére. Szóval a kereszténység lényegében harc és lényegében szeretet. És ezért van szükség a szeretet mellett s a szeretet nevében harcos kereszténységre és ecclesia militans-ra." (Bangha Béla)

Amikor hitünkért, fajtánk fennmaradásáért, szabadságáért, és jobbá, nemesebbé tételéért harcolunk, egy pillanatra sem feledhetjük végső célunkat, amelynek minden ember végső céljának is kell egyben lennie. E végső célnak és ügyünk tisztaságának kell megtartania minket a helyes úton, hogy ügyünkért csak az azzal összhangban lévő eszközökkel küzdjünk, hogy életünk végén a bitófa alá induló Szálasival együtt mi is elmondhassuk: „az utolsó lépések a földi életben első lépések az örökkévalóság felé." Mert ha ellenségeink módszereit, morálját (illetve morál-nélküliségét, gátlástalanságát) átvesszük, harcunk erkölcsi alapját veszítjük el, s abban a pillanatban olyanná válunk, mint ők. És abban a pillanatban ők győztek, és azok az erők, amelyek mögöttük állnak, még akkor is, ha a csatatéren esetleg mi maradtunk állva.

Domokos Endre János - PHM vezető