Teremtés és fejlődés

Embertípusok - életkor és civilizációs fejlettség szerint

Ha e négy embertípust egy kör kerületén egymástól egyenlő távolságra helyezzük el, akkor az origóba azt a típust kell helyeznünk, akiben egyenlő arányban keveredik mind a négy fenti típus (elméletileg ilyen típus előfordulhat a valóságban). Ez esetben azt a megállapítást tehetjük, hogy minél messzebbre megyünk vissza az emberiség múltjába, annál inkább jellemzőnek kell gondolnunk az intuitív-emocionális embertípust, míg ha az időben előrehaladunk, annál több szenzuális-racionális módon eljáró emberrel találkozhatunk. Mindez azt jelenti, hogy a természeti népekre, a primitív emberekre - bizonyságául a homo sapiens természeti-biológiai gyökereinek, részben állati eredetének - az intuitív megismerés és az érzelmi alapú döntéshozatal messze jellemzőbb volt, mint a ma emberére. A homo sapiens fejlődése során pedig egyre gyakoribbá válik az a szenzuális-racionális magatartás, amely a tapasztalati (természet-, bölcsészeti stb.) tudományokkal foglalkozó kutatók sajátja. Eszerint a fejlődés irányát e tekintetben többé-kevésbé egy olyan átmérőn érzékeltethetjük, amely a kerület intuitívemocionális pontjától az origón át a szenzuális-racionális ponthoz tart.

Összefügg ez az emberi agy szerkezeti felépítésével is. A jobbkezes emberek esetében a baloldali agyfélteke a logikai-analitikai képességek kibontakozásának, az adatok, számszerűségek, szerkezetek jobb rögzítésének, tárolásának, lehívásának a szerve, míg a jobboldali agyfélteke az intuitív megismerésnek, a különböző dolgok közötti rejtett összefüggések meglátásának, az érzelmek, vágyak, képzeletek világának a terrénuma. Annak a jobbkezes embernek, akinek a fejében a történelmi események kronológiája egy számegyenesen pontosan és könnyen felidézhetően helyezkedik el, fejlett bal agyféltekéje van, csak úgy, mint annak, aki valamilyen nyílt logikai láncolatot gyorsan és pontosan fel tud idézni. Annak, aki mások által nem látott logikai összefüggéseket vesz észre vagy akinek gazdag fantáziája, netán sugallatai vannak, fejlett a jobb agyféltekéje. Rossz változatában a „balosan" gondolkodó hibája az, hogy „a fától nem látja az erdőt", a „jobbosan" gondolkodóé pedig az, hogy nem törődik a részletekkel, pedig „az ördög a részletekben van". Jó változatában a balosan gondolkodónak jó az emlékezőtehetsége, intelligens, a jobbosan gondolkodó holisztikus szemléletű (az egészre pillantó), kreatív. A balos tudóstípus, a jobbos művészlélek. Figyelemre méltó, hogy amíg a férfiak esetében inkább a bal agyfélteke a fejlettebb, addig a nők esetében inkább a jobboldali. Ez ugyanolyan sajátos különbség a nemek között, mint pl. az, hogy a nők tehetsége jobban összpontosul a közepes tehetség körül, mint a férfiaké, más szóval a nők körében kevesebb a zseniális tehetség, de az alulfejlett intelligencia stb. is, mint a férfiak esetében. Ugyanakkor megesik, hogy egy adott embernek egyaránt fejlett a baloldali és a jobboldali agyféltekéje. A zseniális matematikusok, zeneszerzők pl. ilyenek, a rejtett összefüggések felismerése legalább úgy jellemző rájuk, mint az időbeliség (számosság) érzékelése.

Jáky Szaniszló igazsága és a hominídák (emberfélék)

Ugyanakkor a szaporodás értelmében egymástól fajilag eltérő egyedek (amelyek tehát egymással keveredve utódok nemzésére vagy egyáltalán nem képesek vagy ha igen, csak olyan utódokat tudnak létrehozni, amelyek szaporodásra már nem képesek) olyan biológiai-genetikai konstrukcióval jellemezhetők, amely faji létezésük egész tartama alatt nem változik. Ez a tény Jáky Szaniszlónak A tudomány megváltója c. könyvében is kifejtett álláspontját igazolja, amely szerint a fajok esetében nem természeti evolúcióról, hanem isteni teremtésről kell szólnunk, mégpedig akkor is, ha egyesek az előkelően hangzó mutációs faji változásról beszélnek.

A régészeti kutatások eredményeiből levonható filozófiai következtetések szerint a különböző fajú - egyelőre kb. 10-15 millió éves történelemmel leírható - hominídák (emberfélék) fajcsaládjának első tagjai a mai emberszabású majmoknál fejlettebb ősi emberszabású majmok voltak. Ilyen volt az Australopithecus: nem ősünk, hanem afféle kipusztult majomember. A hominídák következő csoportja az ún. előember, amely már nem majomember, de még nem éri el az ősember fejlettségi fokát. Példája a Pithecanthropus, amely faj szintén kipusztult, nem tartozik a mai emberfajhoz. A harmadik szakaszban az ősemberrel találkozhatunk. Ennek különböző fajú példányai voltak, amelyek közé tartozott pl. a Neandervölgyi ember vagy az Afrikából származó Chromagnoni ember. Európában sok tízezer évvel ezelőtt az ún Neandervölgyi és a Chromagnoni emberfaj között kemény létharc bontakozott ki. Ebben a harcban az utóbbi győzött, az előbbi pedig kipusztult. A Chromagnoni ember a Neandervölgyi emberhez képest szaporodástani értelemben is új fajnak bizonyult. A neandervölgyi ember teljes kipusztulása nem pusztán a létért folyó küzdelem révén, de azért is következett be, mert e két embertípus keveredése nem vált termékennyé. A neandervölgyi embertípus génállománya tehát végleg a múlté lett, miközben a Chromagnoni típusú faj génállománya átöröklődött, és bennünk, a ma emberében
van. A mai ember genetikai őse ez az emberfaj. A Chromagnoni tehát közvetlen ősünk volt, mint homo sapiens fossilis ugyanolyan homo sapiens, mint a mai emberiség. Fajisága azonos a mienkével. Előfordulása kb. 80 000 évvel ezelőtt kezdődött (Kiszely István).

Miután hitünk szerint az embernek halhatatlan lelke van, az állatnak pedig nincs, felvetődik a kérdés: a természeti fejlődéssor melyik élőlényének esetében teremtett Isten először halhatatlan lelket? Úgy vélem, hogy ez a lény a Chromagnoni típusú ember volt, aki ily módon nem pusztán természeti lényként az ősünk, de a halhatatlan lelkiség (az erkölcsiség) értelmében is az. Szeretném hangsúlyozni, hogy a lélek halhatatlansága és az elvont gondolkodás képessége között nincs közvetlen összefüggés. A gondolkodás irányába mutató - bár az ösztönösség körében zajló - jelenségek már az állatvilágban is tapasztalhatók, viszont a halhatatlan lelkű ember messze nem minden esetben jellemezhető kiváló szellemi teljesítőképességgel. Mindamellett feltételezhető, hogy pl. a zseniális szellemi tehetség (ill. általában minden egyéni képességünk, adottságunk) mögött Isten közvetett teremtésén (a tehetség genetikai gyökerein, e természeti tényezőn) túl Isten közvetlen teremtő akciója is feltételezhetően jelenvaló (esetleg a halhatatlan lélek teremtésének aktusa keretében). Ez a megállapítás jó egyezésben van azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a Chromagnoni embertípus (vagy valamelyik, ugyancsak Afrikából származó más embertípus) az elvont gondolkodás tekintetében lényegesen messzebbre jutott, mint pl. a Neandervölgyi ember, az előbbi agyi fejlettsége lényegében elérte a mai szintet, és ez az állítás akkor is igaz, hogy ha az emberiség történetének utolsó 10 000 éve alatt olyan nem biológiai, de szellemi változások zajlottak le, amelyek jelentősége legalább is egyenrangú a
Chromagnoni ember megteremtésével.

A faj fogalma - Széchenyitől Szálasiig

Szigorúan véve a faj nem egyéb, mint a különös filozófiai kategóriája, vagyis olyan általános fogalom, amelynek jellemzői a fogalom alá tartozó egyedek esetében hangsúlyosan különböznek más egyedek jellemzőitől. Vagyis a faj tulajdonképpen a típus, alkat fogalom szinonimája. Más a faj fogalmának értelmezése a szaporodással összefüggésben. Eszerint azok az élőlények tartoznak egy adott fajhoz, amelyek egymással a szaporodás algoritmusa szerint szaporodni
képesek. Így az emberiség egyetlen fajt alkot, mégpedig azért, mert bármelyik embertípushoz tartozó nő és férfi normális nemi közösüléssel új emberi lényt képes nemzeni vagy szülni. Mindamellett az ebből a szempontból egységes emberfajon belül biológiai-genetikai szempontból további típusokról, alkati-karakter csoportokról s ebben az értelemben fajokról (fajtákról) beszélhetünk. Ezeket rasszoknak (antropológiai értelemben vett fajtáknak) nevezzük (a faj németül
eRasse). A rasszok esetében tehát határozott genetikai különbségek vannak, amelyek pl. a felnőttek külsejében, testi belsőjében, sőt, lelki-szellemi bensőjében, vagy pl. megbetegedésekre való hajlamukban, ill. pl. a veleszületett rendellenességekben is megnyilvánulnak. Ízelítőül két példán: a távol-keleti (sárga?, mongolid?) rasszon belül a nyúlajak előfordulása két nagyságrenddel gyakoribb, mint az indoeurópai (fehér?, árja?) faj esetében, s ugyanilyen összefüggés érvényesül e két faj között a felnőttek tejnemtűrő, ill. tejtűrő képességét illetően is (Czeizel Endre). Az emberek és közösségeik (pl. a népek) típusváltozatain vagy a biológiaigenetikai szempontból különböző rasszokon (az ő típusváltozataikon) túlmenően az emberiség történelmében igen jelentős szerepet játszottak és játszanak a kultúrák (magaskultúrák, mindennapi népkultúrák és szubkultúrák) szerinti, valamint a beszélt és írott nyelv szerinti csoportosulások vagy az értékrendi, morális különbségek jelentette csoportosulások. A népi, a kulturális, a nyelvi és a morális jellemzőkkel kapcsolatban az egyes alkati (típus) változatokat, mint etnográfiai értelemben vett fajokat (fajtákat) lehet említeni. Mindenesetre a középkorban a - gens = lingua et mores elve /a nemzetiségeket nyelvük és szokásaik/ szerint csoportosított - népeket hosszú időn át nevezték fajoknak, ráadásul a grammatikában ma is használják a mondatfaj vagy szófaj elnevezést, a logikában pedig a „differencia specifika" ma is fajfogalomként fordítandó. Az is nyilvánvaló, hogy az említett rasszok és népek közötti összefüggések feltárását korábban akadályozó politikai tényező egyre kevésbé képes érvényesülni, főként a vizsgálati technika rendkívüli fejlődése következtében. Ugyanakkor a „faj" vagy „fajta" szót minden további nélkül használhatjuk a „leszármazottak" kifejezés szinonimájaként, miután az elődök genetikai állományukat az utódokra örökítik át. Az átörökítésnek ezt a tényét az elődök általában büszkeséggel vegyes öröm érzésével nyugtázzák, amikor pl. azt látják, hogy az utód ebben vagy abban a külső vagy benső tulajdonságában valamelyik elődjére vagy előbb élt oldalági rokonára hasonlít. A fajiságnak ezt a sajátosságát döntően fontosnak tartotta a leghívebb magyar, Széchenyi István is - akinek a magyarságról alkotott képe rasszjegyeket is tartalmazván - tükör előtt kereste arcában a mongoloid rasszra jellemző „magyar" ismertetőjegyeket. Amikor tehát Széchenyi azt mondotta, hogy „Mindenekelőtt áll előttem: hűség fajtámhoz" (amely mondatot egyébként az Összetartás c. „nyilas" lap címlapja fejlécén közölt), akkor ebben a magyar identitás szenvedélyes vállalásán kívül a magyarsággal mint egy biológiai-genetikai közösséggel való feltétlen azonosulás is tükröződött, ami azért bizonyítja a genetikai értelemben vett fajszeretet uralkodó jelenlétét a legnagyobb magyarnál, mert egyébként ugyancsak szenvedélyesen ostorozta a magyar nép bizonyos tulajdonságait (szalmalángtípus; álmodozó = magát szüntelenül illúziókba ringató; viszálykodó = egymás ellen szüntelenül acsarkodó; a köz dolgaiban rest, vagyis Petőfivel szólva patópáli).

A magyar fajt mint turánit írta le mintegy 90 évvel ezelőtt Kiss Sándor. Szerinte mi turániak ilyenek vagyunk: hiszékeny (naiv), türelmes, engedelmes, békülékenyegyezkedő, hűséges, fegyelmezett, fejet hajt a tekintély, a parancs előtt, egyáltalán nem gőgös (mint a német), nem céltudatos és hajthatatlan (nem makacs, mint a zsidó), nem
fegyelmezetlen, az autoritás iránt tiszteletlen, mint az olasz és nem gyűlölködőbosszúálló, mint ugyancsak a zsidó. E felfogás szerint tehát hamis az a beállítás, hogy a magyarságot a „turáni átok" sújtja, ti. az egymás elleni acsarkodás, marakodás a fentiek tükrében nem turáni ismertetőjegy. Érdekes, hogy a japánoknál hivatalos ideológiai felfogásként szereplő turánizmust egyaránt magáévá tette a hungarizmus profétája, Szálasi Ferenc és Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki az őt letartóztató Gestapó-tisztnek arra a kérdésére, hogy miért védi a zsidókat, amikor ő is árja, úgy válaszolt, hogy „én nem vagyok árja, turáni vagyok". Ugyanekkor Bajcsy-Zsilinszky elfelejtette megemlíteni, hogy egyébként még Zsilinszky korában a zsidókról kb. az volt a véleménye, ami - Hitlernek.

Szálasi Ferenc aktivista párttagtársai körében rasszfeltáró vizsgálatokat végeztetett. Ennek során kb. 20 ezer aktivistát vizsgáltak (ez a vizsgálat a magyar történelem legnagyobb - önkéntes alapon szervezett - pártja tagságának a 6-7 %- ára terjedt ki), és több, mint 60 külső testi ismérvet figyeltek meg. A vizsgálatok végkövetkeztetése: a magyar népesség kb. 88%-a az ún. gondváni főrasszhoz tartozik. Ennek 9 alfaja: az alpesi, kelet-balti, dinári, hun-török, türk, turáni, kaukázusi, szeldzsuk és mongoloid. Ezen kívül bizonyos mennyiségű néprész esetében szerepel az árja és az elő-ázsiai főrassz. (Az árján belül Szálasi két alfajt említ, ti. az északit és a mediterrán típust. Nála tehát az árja nem azonos az indoeurópaival, mint Hitlernél. Ráadásul a német nemzetiszocialisták maguk sem vallottak egységes álláspontot, Hitler számos „alvezére" az árját a homo nordicus-szal azonosította.) Kiszely István szerint a magyar nép faji összetételére - pusztán a testi jellemzőkre vonatkozóan, mellőzve a lelki-szellemi alkatot, pl. a jellem sajátosságait - a turáni, a turáni típusból a nagy magyar alföldön kialakult magyar alföldi, a pamír, a taurid rasszok dominanciája jellemző. „Összességében a magyarság europid, de nem indoeurópai testalkatú, nyelvű és kultúrájú nép. Bölcsőnk a belső-ázsiai török népek tengerében ringott. Europid népként bejöttünk az európai indoeurópai tengerbe, ahol a mai napig idegenek maradtunk. Mi nem tartozunk sem az indoeurópaiakhoz, sem a finnekhez, sem a finnugor népekhez, sem Ázsia mongolid lakosságához. Beolvasztottuk a Kárpát-medence őslakosságát, a betelepült és betelepített népeket, szinte minden nagy háborút elvesztettünk, sok belviszályt éltünk át és mégis magyarok tudtunk maradni." (Kiszely István)

Ungvári Gyula - Kitartás.hu

I. rész