Liberalizmustól megfertőzött közgondolkodásunk egyik tévedése, hogy az egyén korlátlan szabadsággal rendelkezik élete felett. Figyelmen kívül hagyja azt a pusztán filozófiai gondolkodással is megragadható igazságot, hogy az ember Isten teremtménye, következésképpen Isten törvényeinek alávetett lény. A liberális „etika" szerint az emberi szabadságnak csak a másik ember szabadsága, illetve érdeke szab korlátot. Ezek szerint az ember mindent megtehet a saját testével is, amennyiben - úgymond - nem okoz kárt ezzel senkinek sem. Káron természetesen ez a szemlélet csak anyagi kárt ért. Így azután a modern államok büntetőjoga nem nyilvánítja bűncselekménynek a szabadszerelmet, a házasságtörést, a homoszexualitást, az abortuszt és az öngyilkosságot.

A felsorolt cselekmények mindegyike természetesen kárt okoz, ha a kárt nem szűkítjük le az anyagi kárra. A házasságtörés kárt tesz a házassági kapcsolatnak, a homoszexualitás eltorzítja a természetes szexualitást és vele együtt a személyiséget. Ez alkalommal az öngyilkosságra fordítjuk figyelmünket, amely sajnos hazánkban igen elterjedt.

Mivel az ember testét közvetve, lelkét pedig közvetlenül Istentől kapta, az emberi életnek Isten a szuverén ura. Isten pedig az ötödik parancsolattal világosan megtiltotta az élet önhatalmú kioltását. Ez a tilalom természetesen nemcsak más életének jogtalan kioltására vonatkozik, hanem a saját élet elvételére is. Világos tehát, hogy az öngyilkosság - Isten parancsainak fényében - mindig súlyos bűn, aminek súlyosságát csak fokozza, hogy - a dolog természeténél fogva - a sikeres öngyilkosság nem bánható meg, nem tehető jóvá.

Az öngyilkosság akkor is súlyos bűn lenne, ha tényleg nem okozna kárt másik embernek, hiszen az emberi cselekedeteket erkölcsileg elsősorban a tárgyuk minősíti, és nem a belőlük származó kár, vagy haszon. Ám igen sokszor kimutatható, hogy az öngyilkosság másnak is kárt okoz. Ha az öngyilkosnak van hozzátartozója, neki feltétlenül érzelmi, sőt többnyire anyagi kára is származik a szeretett lény halálából. Ha nincs közvetlen hozzátartozó, igen gyakran akkor is fennáll a kár, hiszen az illető személy (fizikai vagy szellemi) munkája kiesik a nemzet értékkészletéből. De még akkor is, ha ez az utóbbi körülmény nem áll fenn, mert gyógyíthatatlan, magatehetetlen emberről van szó, az öngyilkosságba menekülés rossz példája komoly erkölcsi kárt okoz mások számára.

Júdás öngyilkossága

Az öngyilkossággal szorosan összefügg az aktív euthanázia problémája. A keresztény erkölcsi elvek fényében világos, hogy a legsúlyosabb betegség esetén sem vállalhat közvetett öngyilkosságot az ember: nem gyilkoltathatja meg magát orvosi segítséggel. Nem kegyetlenség ez az elv, hanem az isteni Gondviselésbe vetett hit megnyilvánulása. Egyedül Isten tudja, hogy az illető számára mikor a legjobb eltávozni a földön élők sorából. Minthogy Isten mindenkit jobban szeret, mint az illető saját magát, biztos, hogy Isten kezében van a legjobb helyen mindannyiunk sorsa.

Azzal a tévhittel is le kell számolnunk, hogy az öngyilkosság bátor tett. Sokkal nagyobb bátorság kell az élet nehézségeinek vállalásához, mint azok elől a halálba meneküléshez. Így van ez akkor is, ha egy politikus öngyilkosságáról van szó: a nemzetnek nem használ az a politikus, aki a nemzet tragikus helyzetében eldobja magától az életét. Akkor áll a feladata magaslatán az államférfi, ha úgy gondolkodik, mint a hajóskapitány, aki a süllyedő hajót nem hagyja sorsára, hanem parancsnoki posztján kitart mindhalálig!

Mindazonáltal lehetnek esetek, amikor valaki nem egészen beszámítható állapotban követi el az öngyilkosságot. Minthogy súlyos bűnt csak teljesen tudva és akarva lehet elkövetni, világos, hogy Isten a pillanatnyi elmezavarban véghezvitt öngyilkosságot nem bünteti. Az is nyilvánvaló, hogy a külső szemlélő igen sokszor nem tudhatja, hogy fennállt-e az ilyen, pillanatnyi elmezavar, de valószínű, hogy az öngyilkos nem teljesen beszámítható, ha pl. a családjában többen követtek el öngyilkosságot. Mindez nem változtat az elven, amely szerint objektíve az öngyilkosság erkölcsi rossz.

Ám nemcsak az egyéni, hanem a kollektív öngyilkosság is súlyos bűn. Nem választhatja a halálba menekülés útját egy nemzet azáltal, hogy egy reá kényszerített háborúban lemond a jogos önvédelem eszközéről, és harc nélkül megadja magát a reá támadó ellenségnek. A pacifista álhumanizmus vagy hallatlan naivitást, megvalósíthatatlan utópikus szemléletet takar, vagy pedig a nemzet ellenségei által tudatosan terjesztett propaganda, amely csak egy célt szolgál: a nemzet kiszolgáltatását azoknak, akik életére törnek. Kereszténynek lenni nem annyi, mint tehetetlen passzivitással, fatalisztikusan odahajtani fejünket a nyaktiló alá, hanem sokkal inkább az erkölcsi eszmények következetes, áldozatos és a nehézségektől vissza nem riadó szolgálatát jelenti. A saját életünk is, a nemzet élete is isteni talentum, isteni ajándék, és erről el kell számolnunk az élet Ura előtt. Ez a meggyőződés adjon erőt az élet értékének megőrzéséhez!

Megjelent: Nemzeti Újság, 1993. november 5., 9.oldal

(amdg.betiltva.com)